20. Fejezet - Valószínűleg?

Mindenek előtt bocsi a késésért, és nagyon hálás vagyok az előző rész alatti biztató szavakért. Nagyon örültem, ilyen még nem volt, hat hozzászólás egy bejegyzés alatt... Viszont máskor se felejtsetek el kérlek, és jelezzetek vissza. Köszi :)
Na szóval, ide is elérkeztünk. 20 rész, kerek szám. Nem hittem volna, hogy eljutok eddig.
Sajnálom, de ez után egy pici szünetet tartok. Persze nem hagyom abba, és nem lesz hosszú (kb egy hónap). Vegyétek úgy mint egy évad záró kihagyás. Nem tudom, hogy mit fogok ezzel elérni. Remélem az eddigi olvasóim türelmesek lesznek, és nem hagynak cserben.
A helyzet az, hogy idén egy agyon komoly zenei középbe szeretnék felvételizni, amire rengeteget kell készülnöm. Aki ismer, tudja, hogy a zene a mindenem, hét éve harmonikázom.
Jó olvasást!

*Elie szemszöge*

- Szóval akkor végleges a döntésed? –kortyolt a poharába James, eltüntetve az üvegfal közé zárt folyadékot.
- Igen. Kérlek ezt ne mond el senkinek. Anyun kívül te vagy az egyetlen aki tud róla. Nem akarom, hogy elítéljenek. –hadartam kissé elérzékenyülve. Nyelvem immár teljesen átállt tegezésre és gondolkodás nélkül fordul el a magázásról.
- Ebbe szerintem semmi elítélendő sincs. És abban sem, hogy elmondat nekem. Hisz a barátod vagyok. –tette meleg kezét az enyémre. Mit mondjak, tényleg jól esett.
- Hány óra? –suttogtam meghatódva. Igaz már tizennyolc vagyok, de még mindig szeretek időben hazaérni.
- Kilenc lesz pár perc múlva. –kaptam azonnal a választ. –Haza vigyelek? –kérdezte, majd pincér után kiabált. Hamarosan kifizette a vacsorát és a kocsija felé vettük az irányt.

/ Fél óra múlva/

- De nem viccelek. Tényleg majdnem minden lány epedezik érted a suliban. –nevettem teljes szívemből. –Mit meg nem adnának ha most a helyemben lennének.
- Oké, ez már nekem is ciki. –mondta zavartan Blake, mire kénytelen voltam tovább vihogni.
- Vitte már másik diákját is vacsorázni? –futott át a gondolat agyamon amit meggondolás nélkül meg is kérdeztem.
- Persze. –válaszolt teljes nyugodtsággal, mintha ez teljesen normális lenne. Végül elröhögte magát. -Amúgy nem... Dehogy is. -tette hozzá nevetve.
- Elképesztő vagy. –szorult össze kicsit a szívem.
- Csak fiatal.–vágta rá a választ. –Legalábbis én annak érzem magam. –tette hozzá pár másodperccel később. Elmosolyodtam, de valami nem hagyott békén. Egy kellemetlen kérdés motoszkált a fejemben, ami nem engedett nyugton maradni.
- James, kérdezhetek valamit? –böktem ki végül, némi gondolkozás után.
- Bármit. –mondta Blake, mintha tudná mit akarok.
- De nagyon ciki. –húztam össze szemöldököm, még egyszer átfogalmazva a feltenni kívánt kérdést.
- Annál is, hogy az igazgatóddal vacsoráztál és most a kocsijában ülsz? –kérdezte némi nevetés kíséretében.
- Annál is. –bólintottam elkomorulva. –Szóval, a feleségedről lenne szó.
- Uff... Erre nem számítottam. –sóhajtott egy aprót, majd nagyot nyelve folytatta. –Ne kérdezz semmit. Mindent elmondok anélkül is. Szóval Emiliát hittem a nagy szerelemnek. Hiába volt nálam sokkal idősebb és hiába volt egy lánya, azaz Shane. Egy kiállításon ismertem meg. Őrültek voltunk mindketten. Nem volt lakodalmunk, vagy ilyesmi. Pár hét kapcsolat után összeházasodtunk. Aztán egy este felhívtak a sürgősségiről... –akadt el egy pillanatra magabiztos hangja. Na mind egy... Bevallom nehezen tettem túl magam az elvesztésén, de túléltem. És most élek és virulok. Próbálom kihasználni az életet.
- Részvétem. –mondtam mivel más nem jutott eszembe.
- Régen volt. Már teljesen lezártam magamban. És bármennyire is szívtelen embernek tűnhetek egyáltalán nem hiányzik. Ha a sors így akarta, hát el kell fogadni. –Mondta immár vidámabb hangon.
- Értem. Teljesen megértem. Én is így vagyok José-vel. Most szívesen mesélnék én is magamról, de hát te  mindent tönkre tettél, mindent tudsz rólam. –nevettem, szemrehányó énemet elővéve.
- Így jártál. –állította le a kocsit, az útszélre parkolva. –Itthon vagy. –nyitotta ki az felőle lévő ajtót, majd körül sétálva a kocsit, kisegített a járműből. –Bevezesselek?
- Kösz nem. Betalálok egyedül is. –mosolyogtam. –Hé, amúgy mi lesz ha összeveszünk? Kicsapsz a suliból? –sütöttem el a már rég elgondolt poént.
- Ez csak természetes. Mint ahogy Shane-t is kirúgom minden vita után. –hárított talpra esetten.
- Imádom a dumádat. –ráztam meg a fejem mosolyogva.
- Akkor most én jövök. –mondta egy nagyobb levegő vétel után. – Én kérdezek. Szóval a vakságod végleges?
Összeszorult a tüdőm. Nem igazán tudtam mit mondani. Mi tagadás kissé kellemetlenül érintett, de pofátlanság lett volna hárítani. Elvégre gondolom ő se mesélt szívesen a feleségéről. Majdnem sírva fakadva, de bele kezdtem:
- Valószínűleg igen. –suttogtam alig hallhatóan.
- Értem. -bólintott, majd meg fogta a kezem. Várj csak, azt mondtad valószínűleg? –akadt el James lélegzete.

19. Fejezet - Még nem állok készen rá

Aloha! Szóval ismét itt vagyok. Immáron egy kicsit hosszabb fejezettel. Félve érkeztem az újabb résszel. Igazából attól tartok, hogy ez is befuccsol. Természetesen nem szeretném abbahagyni a blogot, de egyre kevesebben jeleztek vissza. Valaki azt mondta, hogy Elie vakságával tönkre tettem a történetet, de hé! Az orvos is azt mondta, hogy még semmi sem biztos. Szóval remélem ez a rész belopja magát a szívetekbe. Jó olvasást!
Pipákat, komikat, feliratkozókat örömmel fogadok.

*Elie szemszöge*

- Viszont látásra, kisasszony. A záró jelentése. –adta át a recepciós az A4-es nyomtatványt.
- Viszlát. –bólintottam, majd botommal hadonászva, anyu karjaira bíztam magam. Szörnyű érzés vaknak lenni. Ezt senkinek sem lenne szabad megtapasztalni.

- Anyu, szükségem van egy kutyára. –adtam a tudtára mosolyogva. Körülbelül egy utcára lehettünk a lakásomtól.
- Igen, erre már én is gondoltam. Természetesen utána fogok nézni. –húzott közelebb magához, fejét vállamra hajtva haladtunk tovább.
- Anyu… Ma vacsorázni megyek Mr. Blake –kel. –vettem egy nagy levegőt. Igyekeztem minél lassabban adagolni az információkat.
- Hogy kivel? –rántott hátra, megállva az út közepén.
- Az igazgatóval. –hajtottam le fejemet, a válaszától félve.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan kis hölgy! –kapta el a csuklómat, mire felszisszentem. A vágásaim még mindig rettentően zsibogtak és fájdalmat okoztak. – Bocsánat. –engedte el a karom. – Rendben. Tizennyolc vagy. De biztos, hogy ezt akarod?
- Blake tud mindent anya. Tudja a történetet apuról, sőt… Azt is tudja, hogy terhes vagyok. –ráztam meg a fejem. A már megszokott hívatlan könnycsepp vendégek ismét az arcomon cikáztak, nedves, cikcakkos nyomot húzva maguk után.
- Értem. –ölelte át a derekamat jobb kezével, és tovább indultunk. Furcsán viselkedett. Mint akit cseppet sem lepett meg. Az út maradék részében nem beszélgettünk. Mindketten saját gondolatainkba mélyedve, koptattuk a betont. Hamarosan a lakásomhoz értünk. Anyu már pár napja nálam alszik, és továbbra is itt fog maradni. Persze meg értem. Úgy gondolom, hogy én sem szeretném ha még egyszer elborult aggyal valami szörnyűséget tennék.
Botomat összecsukván, mint egy rádió antennát, kezemmel tapogattam a bútorokat. Olyan érzés volt, mintha egy játék része lennék. Szörnyű arra gondolni, hogy ez a játék valószínűleg egész életemet végig fogja kísérni.
- Segítsek, drágám? –vette le anyu a cipőjét, karom után nyúlva.
- Semmi képen! Meg kell tanulnom. –próbáltam mosolyogni, habár belülről felemésztett a félelem. Óvatosan húztam végig karom a sank szélén, agyam minden részecskéjével az emlékeimre hagyatkozva. Próbáltam felidézni, hogy mi hol van. Lassacskán sikerült feltérképezni a lakás kinézetét, és sikerült eltalálnom a kanapéig. Mikor teljes erőbedobással ráhuppantam, az aranyos reccsenéssel üdvözölt újra itthon.
- Készítsek valamit? Éhes vagy? –éreztem anyu kezét a vállamon.
- Vak vagyok és nem kisgyerek! –kaptam fel a vizet, visszautasítva az anyai aggódást és szeretetet. A lehető leghatározottabban ugrottam fel ülő helyzetemből és kezdtem botorkálni a konyha felé.
- Anyu, szerinted mit akar tőlem Mr. Blake?- tértem vissza fél óra múlva a kanapéra, immár egy szendvicsféle dologgal, ami valószínűleg elég ramatyra sikeredett.
- Nem tudom kicsim. -válaszolt. Hangjából viszont arra következtettem, hogy ez nem igaz.
- Valamit meg kell beszélnünk. –sóhajtottam nagy levegő vétel után. Már ezerszer átgondoltam, hogy mit akarok csinálni és, hogy mit fogok mondani.
- Hallgatlak. –mondta anyu, őszinte vidámsággal hangjában. Eszméletlenül szégyellem magam, hogy elrontom a boldogságát.
- Nem akarom a babát. –böktem ki a legnagyobb határozottsággal, fa pofát vágva. El sem tudtam képzelni, hogy mi lesz a reakciója.
- Alaposan végig gondoltad? –érkezett a válasznak szánt kérdés.
Hanglejtése lágyan és semlegesen csilingelt. Valószínűleg ő is rezzenéstelen arccal próbálta feldolgozni a hallottakat. Fogalmam sincs mi játszódhatott le benne, de azt tudom, hogy én elbizonytalanodtam egy pillanatra. Megremegett a hitem. Egy kisidőre egyáltalán nem voltam biztos döntésemben, habár sokszor végig gondoltam. Végül viszont újra visszatérve előző elhatározásomhoz bólogatva válaszoltam.
- Igen. Még lenne pár hetem de már eldöntöttem. Holnap elmegyek a dokihoz, megbeszélni a lehetőségeimet, jobban mondva az időpontot. –szorult össze valami a torkomban, kellemetlen gombócot képezve odabent. Nem is kell mondanom mennyire fájt erről beszélni. Hiába, nem akarom tönkre tenni a saját és a baba életét. Vak vagyok és nem beszámítható. Bármikor kárt tehetek magamban és a csöppségben is. Sőt ami legrosszabb, akaratlanul.
- Én már megmondtam. Ez a te döntésed. –válaszolt kissé szemrehányóan. Azt hiszem sírva fakadhatott.

- Nem helyes amit csinálok, ugye? –bújt elő egy könnycsepp felső szemhéjam alól. Hallottam ahogy felkel és bemegy a konyhába, magamra hagyva gondjaimmal. Még utoljára végig futott az agyamon a baba megtartásának lehetősége, de gyorsan el is hessegettem ezt a fájdalmas gondolatot. Egyszerűen nem tehetem meg. Nem állok készen az anyaságra.

/Két óra múlva/

Blake teljesen kiment a fejemből. Fél óra alatt kellett elkészülnöm. Próbáltam magam minél elfogathatóbb állapotba hozni, több kevesebb sikerrel. Hosszas próbálkozás után sem tudtam abba hagyni a sírást. Nem sok gondolkodás után egy krém színű összeállítást vettem fel. Nem akartam nagyon kiöltözni. Mégis csak az igazgatóval vacsorázom. Anyu segített megtalálni a ruhadarabokat. Ez még nem megy látás nélkül.

Átfutott az agyamon, hogy lemondjam a vacsit, de végül arra jutottam, hogy nem teszem. Tudom hogy nagyon is pikáns helyzet az igazgatóval „randizni” de egyszer élek, most csináljak őrültségeket. Be kell valljam az elmúlt hónapokban igencsak megváltoztam. A visszahúzódó kislányból egy vagányabb, őrült, érzelmileg bivalyerős lánnyá kovácsolódtam. José és apa elvesztése, a terhesség és a vakság után sebezhetetlennek érzem magam, bár a látásom elvesztése egy bizonyos mértékig kiszolgáltatottá tesz.
- Elie? Nem hallod, hogy csengetnek? –zavar meg anyu hangja ahogy berontott a nappaliba. Nem kellett kétszer mondani. A mellettem lévő összecsukott botért nyúltam és az ajtó felé vettem az irányt.
- Jó estét! –mosolyogtam kissé zavartan. Kellemetlen volt, hogy nem látom Blaket.
- Gyönyörű vagy. –hallottam jobbról a bókot. Éreztem ahogy meleg pír ül ki az arcomra. Kénytelen voltam kinyújtani egyik kezemet, jelezvén, hogy szükségem van segítségre. Az igazgató megértve a dolgot gyengéden megmarkolta kézfejem és közelebb húzott magához.
- Elie, kérlek ne érezd magad kellemetlenül, okés? –vezetett le a lépcsőről óvatosan. Nem igazán tudtam megszólalni mivel koncentrálnom kellett, hogy el ne essek.
- Próbálom, de egy kicsit furcsa a helyzet. –szólaltam meg pár másodperccel később, miután leértünk a lépcsőn.
- Figyelj, én nem a vén, őszhajú diri vagyok, hanem egy fiatal „srác” aki vacsorázni visz egy gyönyörű lányt. –jelentette ki határozottan és lassan elindultunk azt hiszem jobbra. Muszáj volt mosolyognom. Kezdtem teljesen felszabadulni. Jól éreztem magam James –szel. Beszálltunk egy igencsak kényelmesnek bizonyuló kocsiba és viszonylag hosszú út után megérkeztünk egy étteremhez.
Mikor beléptünk hallottam a kellemes beszéd okozta morajlást és a halk háttér zenét.
- Ez egy kicsit gáz. Mióta vak vagyok még nem voltam étteremben. Mindenki engem néz? –pirultam el zavartan. Tényleg ideges voltam. Hirtelen abba is bele gondoltam, hogy Blake mit akarhat egy vak lánytól.
- Nyugi már szép lány! –húzott egy asztalhoz. Udvariasan kihúzta nekem a széket és segített leülni. Még a menüt is felolvasta. Kezdett rajtam felülkerekedni a depresszió. El kezdtem azt érezni, hogy nem vagyok teljes értékű ember a fogyatékosságom miatt.