27. Fejezet - Ég áldjon benneteket!

Szóval végre elérkeztünk az utolsó részhez, ami után már csak egy epilógus és remélhetőleg néhány búcsú szó (ha sikerül összekaparni őket) következik.
Nagyon köszönöm Bianka Rehó-nak aki segített átnézni ezt  fejezetet, idő szűkében.
Remélem sikerült megfelelni az elvárásaitoknak, és összehoztam egy izgalmas, érdekes, szomorú történetet.
Jó olvasást kívánok az utolsó részhez!

Elie szemszöge*

/Másnap hajnal/

- Jó reggelt. –markoltam bele Gucci dús bundájába, aki megnyalva arcomat, ébresztett fel. Magamat is megleptem, de a tegnapi szörnyű éjjelem után, mosollyal arcomon keltem ki ágyamból. Erősnek és sebezhetetlennek éreztem magam. A reggeli teendők elvégzése után tettre készen indultam a kórházba, Guccival a jobbomon. - Gucci, drága! Lenne egy kérésem. –mondtam az ajtóban állva, a kulcslyukat tapogatva. –Tudom, hogy ezt nem csak így vaktában kellene, de kérlek… Ha már nem leszek… Szóval ha meghalok, vigyázz anyura, oké? –mosolyogtam. Kicsit talán megbolondultam. Nem hiszem, hogy más ember is ilyen boldognak érezné magát a halála előtt. Jobban belegondolva, úgy éreztem, hogy már semmit sem ér az életem és nem lesz nehéz itt hagyni ezt a világot.

Hamarosan a kórházba érve, anyu szobája felé vettem az irányt. - Szép jó reggelt! –nyitottam ki az ajtót. Biztosra vettem, hogy már nem alszik. - Szia, Elie! –suttogta anyu, velem ellentétben szomorúan. Hangja gyengének és bánatosnak tűnt. Valószínűleg sírhatott. - Anyu, nyugodj meg rendben? Hidd el, minden rendben lesz. Elmegyek, pár hét múlva vissza jövök, épen és egészségesen. Ráadásul látni is fogok, oké? –mosolyogtam, bár torkomon óriási gombóc foglalt helyet. Összeszorult a szívem, de próbáltam leplezni kétségeimet. Helyet foglalva az ágy melletti széken, megfogtam anyu kezét és alaposan megszorítottam. –Szeretlek. - Vigyázz magadra, rendben? Mikor indulsz? - Hamarosan. –mondtam, halvány, mégis biztató mosolyt erőltetve arcomra.

- Drágám! –csattant a kilincs és robbant be rajta egy férfi, ismerős hanggal. Mr. Balke. Drágám? - Ööö… Szia James! –vágtam meglepődött arcot a „Drágám” hallatán. - Ó… Szia Elie! –kapkodott levegő után Blake. Nagyon zavart volt. Belegondoltam a hallottakba, mire a hideg kezdett futkosni a hátamon. - Drágám? – nyeltem nagyot, mivel fejemben millió kérdőjel kavargott. –Ti együtt vagytok? - Elie, kicsim... –markolta meg a kézfejemet anyu. - Anyu, ti együtt vagytok? –pattantam fel ülőhelyzetemből, majd még valami eszembe jutott. – Anya, te emlékszel James-re? - Igen és igen. Ő az egyetlen akire emlékszem. –motyogta anyu. Éreztem, hogy a sírás szélén áll. –Elie, ne haragudj... - De.. De, mióta? –pihegtem, mivel alig kaptam levegőt. Szívem mindenáron ki akart szakadni a helyéről. - Elie, ez nem lényeges. –csatlakozott a párbeszédhez James is. –Néhány hónapja. – tette hozzá végül. - Néhány hónapja? Az mégis mennyi? –dühöngtem elvakultan. Vérem teljesen felpezsdült a dühtől. –Anya, ezt nem mondod komolyan, ugye? –sziszegtem miután nem érkezett válasz. –Te megcsaltad apát? –Ordítottam el magam. Válasz nem érkezett. - Elie, kérlek ne haragudj... Én nem így akartam. –hadarta anyu. Hangjából sírás tükröződött. – Elie, ne! - Tehát James, nem is nekem udvarolt... Csak jóban akart lenni velem. És a névtelen üzenet? Matt... –suttogtam alig hallhatóan. - Elie... Kérlek ne haragudj ránk. –lépett közelebb Blake, kezét a vállamra helyezve. - Hagyjon engem békén! –rántottam el magam. Rendben. –vettem végül nagy levegőt, és letöröltem a könnyeimet. Igyekeztem spontán és természetesen megszólalni, ami nagyon nehezemre esett. - Nem. Nem haragszom. És most mennem kell. Szeretlek anya. Anya, ha valami nem baj történne... Szóval, legyetek boldogok! –bólintottam, majd egy puszit nyomtam a homlokára. Könnyeimmel küszködve át is öleltem, majd hosszú másodpercekig így maradtunk. - Minden rendben lesz, Elie. –zokogott anyu is. –Szeretlek. –tette hozzá és elengedett.

- Na, gyerünk Gucci. Menjünk! –indultunk az ajtó felé. Kilépve a kórteremből, egy nagy lélegzet vétellel elállítottam könny csatornáimat és a kijárat felé indultam. - Még van egy kis időnk. A bőröndöt a recepción hagyom, és elmegyünk a közeli parkba, okés? –mosolyogtam a kutyához beszélve.

* Adam szemszöge*

/Pár órával ezelőtt/

- Anyu, ne csináld már! Nem vagyok már kisiskolás, hogy szoba fogságban legyek. – mondtam szemrehányóan. - Elég baj az drága „Nagy fiam”, hogy ekkora szamárként ilyen felelőtlen vagy. Mégis mit képzelsz? Suliban cigizni? Tisztában vagy vele, hogy ezért ki is csaphattak volna? Te nem így lettél nevelve. Inkább örülj, hogy a zsebpénzedet megkapd! – ült le egy székre, lábát keresztbe lendítve. Továbbra is büszke fa pofát vágott és a szemembe nézett. - Nem! Ezt nem csinálhatod! Nem vagy az anyám! – zökkentem ki a jelenből, szürke homályba borulva. Egész testemet átjárta és elborította a düh. Pár másodperccel az elhangzottak után észhez tértem és teljes szívemből megbántam amit mondtam. - Bocsánat. – léptem közelebb, összeszorított ajkakkal. Torkomban szemtelen gombóc keletkezett, szívem pedig vadul zakatolt ahogy megpillantottam anyu szemében megjelent víz cseppeket. – Kérlek ne haragudj! Sajnálom. –suttogtam miközben én is könnyeimmel küszködtem. - Semmi gond. Megértettem. – mutatta fel védelmezően tenyerét, amivel egyaránt könnyes arcát is fedezni próbálta. – Rendben, nem kapsz szoba fogságot. –biccentett aprót, elcsukló hangon szólva. -Anya, ne csináld már! Nem akartam. –suttogtam eltorzult arccal. Mérhetetlen bűntudatot éreztem és legszívesebben dupla büntetést követeltem volna. - Adam, kérlek most menj el, de ne csinálj semmi hülyeséget. Gondold t a történteket! –tért vissza ismét magabiztos énje, hangja viszont továbbra sem volt korrekt. Visszafojtott légzettel bólintottam, majd cipőmet fürkészve megindultam az ajtó felé. Mire elértem a kilincset, ezerszer is megbántam a bunkóságomat. A tornacipőmet már a lábamon éreztem, mikor elfordítottam a kilincset és egyik lábammal a feketére mázolt küszöböt is átléptem. - Ad! Várj, mégis maradj, valamit el kell mondanom. –halkult fokozatosan az összezavarodott hang, egészen az elhallgatásig. Összeráncolt szemöldökkel fordultam vissza, kemény letolást remélve. Szinte vágytam a jóra intő szavakra, amik mégsem érkeztek meg. Helyet foglalva anyuval szemben értetlenül bámultam a megszeppent hölgyet. - Adam, én nem tudom, hogy hogy fogjak bele. –törölte meg tenyerével a homlokát, majd kőkeményen maga elé meredt. - Könyörgöm ne haragudj! Én... Én tényleg nem akartam. –mentegetőztem serényen. - Nem, nem erről van szó. Igazság szerint ezt úgy kellene elmondanunk, hogy apád is itt van, de valójában neki se mondtam még el. –suttogta elrekedve. Éreztem, hogy gombóc van a torkában. Szemeim duplára tágultak, ezáltal meglepődöttség sugárzott arcomról. - Nem értelek. –dadogtam sürgetés képen. - Adam, mivel már régebbről tudod, hogy örökbe fogadtunk, így talán kicsivel könnyebb lesz. –motyogta idő húzás képen. - Kérlek szépen mondd már! –suttogtam szinte hangtalanul. Szívem már a torkomban dobogott, éreztem, hogy nem mindennapi hírt szeretne a tudtomra adni. - Ad, mikor elhoztunk az intézetből, volt veled egy négy év körüli barna, hullámos hajú kislány, Elie. Őt is el akartuk hozni, de nem úgy alakult. Szóval van egy nővéred. –mesélte félénken, szilárdan maga elé bámulva. Nem akart a szemembe nézni. - Értem. –mosolyodtam bele a kínos csöndbe, ami már másodperceket vett igénybe. Biztató mosollyal próbáltam feloldani anyu meglepődöttségét, ami ki ült sápadt arcára. Bizonyára arra számított, hogy jelenetet rendezek., pedig múltkorában azt se fogadtam rosszul mikor mint 14 éves kis kamasznak bejelentették, hogy nem ők a vér szerinti szüleim. Szerintem az „Évekig hazudtatok” mottójú hiszti, csak a filmekben van. Pár másodperccel később viszont egészen furcsa feltevés szivárgott gondolataim közé, ami enyhe hidegrázás kíséretében tört felszínre. - És teljesen véletlen, hogy a motorom gyilkosának lányát Elie-nek hívják. Csak a sors fintora, igaz? Elvégre ezzel a logikával minden barna hajú, Elie nevezetű lány a nővérem lehetne. - Nem tudom. –rázta meg barna tincseit, habár nagyon is bizonytalannak tűnt. - De tudod. –bólintottam biztatóan, és mélyen csillogó, zöld szemébe néztem. - Beszéltem vele. –hajtotta le fejét, ezzel kitérve a barna-zöld szem kontaktus elől. -18 éves, örökbe fogadott lány... Adam, túl sok minden stimmel. Az az arc, azok a szemek... Én rögtön tudtam, ezért is kérdeztem rá. - Ez nem jelent semmit. –szorítottam össze kígyó szemmé a pilláimat. –Biztos nem. Megszeppenve figyeltem anyut, aki megnyugtató mosolyt varázsolt arcára. - Tudod a címét? Megmondta, hogy hol lakik? - Nem. –rázta meg ismét barna frizuráját. - Megkérdezem a kórházban. –jelentettem ki, ahogy komolyabban belegondoltam az elhangzottakba. –Most megyek. Hol a cipőm? –pillantottam az ajtó felé, alól a keresett lábbelinek kellett volna lennie. - Ott. –mutatott mosolyogva a lábamon lévő fehér tornacipőre. Köhintettem egyet, majd el is mosolyodtam, mikor bevillant az emlék, miszerint az iménti elindulási kísérlet után nem vettem le. - Szia anyu. Szeretlek. –küldtem felé csibészes vigyort, mielőtt elindultam volna.

*****************

Hamarosan befordultam a kórház utcájába és megláttam a nagy, fehér épületet és a közeli parkot. A tervem az volt, hogy az általam elgázolt anyukájától fogom kitudakolni, hogy hol lakik Elie. Magabiztos, céltudatos léptekkel haladtam el néhány tömb ház és kisebb üzlet sor előtt. Szinte már csak pár lépésnyire voltam a bejárattól, mikor megpillantottam a körülbelül ötven méterre lévő padon ülő lányt és a készenlétben álló vak vezető kutyust. - Remek. Szerencséd van Adam. –szusszantam nagyot, mikor felismertem Elie-t. –Hé, biztos ezt akarod? –kérdeztem magamtól, ahogy elbizonytalanodott léptekkel megindultam a parkban ücsörgő lány felé. Mikor a közelébe értem, gondolataim elillantak a fejemből. Mikor csak pár méterre voltam, szívem vadul kalapálni kezdett. Olyan volt mint mikor kisdiákként először voltam szerelmes. - Szia Elie! –motyogtam félénken. –Bocsi, leülhetnék? Beszélnünk kellene. - Felőlem. –csusszant odébb egy kicsit. –Bár hamarosan mennem kell. Detroidba utazom és indul a gépem. - Értem... Vagyis, jó utat! –túrtam idegesen a hajamba. –Most mondanom kellene valami bevezetőt vagy ilyesmi, de semmi se jut eszembe. - Hallgatlak. –húzta félre kedvetlenül a száját. - Hmm... Tehát, anyu ma elmondott nekem valamit. Olyan dologról ami rád is vonatkozik. - More néni? Mégis mit? –próbált egy kevés érdeklődést mutatni. - Szóval mondta, hogy beszélt veled, és, hogy téged is örökbe fogadtak, mint engem. –kezdtem bele egy nagyobb levegő vétel után. - Remek. Most már te is tudod, pedig azt mondta, nem szól róla senkinek. - Elie mondd neked van, vagyis volt egy öcséd? –suttogtam türelmetlenül. Teljesen bezsongtam az izgatottságtól, sőt valami félelemszerű dolog is lappangott bennem. - Mi van? –szorította össze ajkait a lány. –Adam, mondd csak, hány éves vagy? –rázta meg a fejét mikor feleszmélt, hogy mire akarok kilyukadni. - Tehát igaz. Tényleg lehetséges az, hogy a nővérem vagy? –suttogtam magam elé majd félénken ránéztem. Furcsa érzés volt. Nem hittem volna, hogy tényleg van ilyen, de valahogy komolyan úgy éreztem, hogy van közöttünk valami kötelék. - Nem hiszem. Az én öcsémet Luke-nak hívták. –rázta meg fejét. Barna hullámos tincseinek rángása anyura emlékeztetett. Összeszorult a szívem, mikor meghallottam a nevet. - Helló! Luke Adam More-nak hívnak. –emeltem fel jobb kezemet integetve. - Ez most komoly? –nyílt résnyire ajka, épphogy kipréselődtek rajta a szavak. - Mondd, mennyi az esélye, hogy a testvéred elgázolja az anyádat, és az anyám felismer téged? –mosolyodtam el kedvesen. - És azzal tisztában vagy, hogy az anyám miattad amnéziás lett és nem emlékszik a sját lányára? –akadt ki teljesen és kezeit tördelte. –Nem érdekel, nem vagy a testvérem, esetleg csak vér szerint, de egy életre eljátszottad előttem magad. Örülök, hogy megismertelek Luke Adam More, de ha hiszed, ha nem soha nem érdekelt igazán, hogy mi van veled, ezek után pedig mégúgy se fog. Még egész pici voltál és folyton bőgtél, úgyhogy akkor se éreztem és most se érzek irántad semmit. Minden esetre azt nem bánom, hogy még egyszer láttalak. Így már nyugodtabban halhatok meg. –hadart mondatokat és közben szemébe csillogó könnycseppek szöktek. - Értem. Vagyis megértelek, de nem értem azt, hogy mért halnál meg? Elie? –kérdeztem aggódóan. Igazából egyáltalán nem voltam meglepődve a kirohanásán. Valahol benne volt a pakliban, hogy így fog reagálni. - Pár nap múlva megműtenek és valószínűleg belehalok. Hamarosan indul a gépem–mondta fa pofával, mintha teljesen természetes dolog lenne. - Ugyan már. –néztem rá, mintha szellemet látnék. - Most mennem kell Adam. Kérlek próbálj meg elfelejteni és boldog lenni, mint eddig. –kelt fel a padról, megmarkolva a kutya pórázát. –Ég áldjon!

- Csá Adam! –hallottam jobbról egy ismerős hangot. –Ó, és itt van Csipkerózsika világtalan változott is. Üdvözlöm, hölgyem. - Öhm, szia Matt! –fordítottam fejem a fiú felé. - Eszméletlenül bunkó vagy Matt Wilkinson. Én nem ilyennek ismertelek. –sziszegte rekedt hangon Elie. –Ég áldjon mindkettőtöket. –tette hozzá, majd a kutyával az élen elrobogott előttünk. - Hét Matt! Nem gondolod, hogy ezt nem kellett volna? –néztem a fiúra, aki időközben leszállt a gördeszkájáról. - Ne parázz már, ez csak egy rossz kurva. És én ebbe voltam szerelmes? Te jó ég... Inkább mondd meg, hogy meg lehet-e javítani a motorodat? - A nővéremről beszélsz. –halkult el hangom a kezdeti felinduláshoz viszonyítva. Legszívesebben nekiugrottam volna, de tudtam, hogy nagyobb és idősebb nálam. - Kajkra? –nézett rám, mintha a világ legnagyobb őrültségét mondtam volna. - Hagyjuk. –bólintottam, majd felkeltem a padról. - Ha jössz velem, haza megyek a deszkámért. –pillantottam a négykerekű fa lemezre, amit a karjai között szorongatott Igyekeztem kiüríteni fejemből a fájdalmas gondolatot, legfőképp Elie-t.