2014. március 16., vasárnap

26. Fejezet - Hamarosan veled leszek

Alig hiszem el, de meghoztam az utolsó előtti részt. Szóval hamarosan befejezem a blogom. Az utóbbi néhány résznél nem nagyon aktivizáltátok magatokat, de remélem ez végre elnyeri a tetszéseteket. Evégre már nincs sok hátra!!
Jó olvasást!


*Elie szemszöge*

/Pár nappal később/

- És ki a fekete, göndör hajú nő az esküvőmön? Apád mellett áll. –írta le a képet anyu, egy vaskos albumot lapozgatva. Ez már a negyedig amit végig nyálaztunk. A kitörése után nyugtatók és egyéb gyógyszerek hatására megnyugodott, és elfogadott. Tudja, hogy a lánya vagyok és, hogy rám számíthat. Egész napokon át meséltem neki. Minden apró mozzanatot próbálok feleleveníteni az életéből. Néha azt mondja előjön néhány emléke, vagy örömöt tettetve ujjong, hogy erre bizony emlékszik. Ennek azonban nem sok esélye. Próbál erősnek látszani, de érzem, hogy rettenetesen érzi magát. Mégis milyen lehet elfelejteni mindent? Aisha néni a napokban ide fog utazni. Nem igazán tudnék egyedül, vakon boldogulni anyuval. Egyébként hamarosan Chicago-ba kell utaznom. Anya valószinűleg nem tart velem ilyen állapotban. Hetekig ott kell majd maradnom. Hamarosan megműtenek.

- Ő Aisha néni, a nővéred. –mondtam pár másodperc gondolkodás után.

- Tényleg. Róla már meséltél. –csuklott el a hangja. Valószínűleg megint előtörtek a könnyei. Ma már nem először.

Hallottam ahogy nyílik az ajtó.

- Szép napot! Elie Benett, kérem fáradjon a kórház igazgatói irodájába. Egy külföldi műtét ügyben szeretnénk önt tájékoztatni. –lépett be egy férfi. Az információt hallván azonnal felkeltem az ágyam mellől és az iménti hang irányába indultam.

- Szép napot kisasszony. –hallottam ahogy valaki felugrik egy íróasztal mögül miután megjelentem az ajtóban. Mellém pattanva átvette karomat az eddigi kísérőmtől, aki ezután egy viszlát kíséretében távozott.

- Üdvözlöm. –erőltettem halvány mosolyt az arcomra. Miután leültetett egy fotelbe, vissza battyogott az íróasztala mögé. –Oké, akkor miről van szó? –próbáltam rögtön a lényegre törni. Kicsit izgultam.

- Örülök, hogy ilyen türelmetlen. –köhintett kedvesen a doki. –Akkor remélem annak is örülni fog, hogy holnap este indul a gépe Chicago-ba.

Megállt körülöttem az idő. Erre nem számítottam, és ami még rosszabb, nem álltam rá készen.

-Ezt mégis hogyan? –húztam résnyire a szemem, rekedt hangon kérdezve.

- Nézze én megértem. Még meggondolhatja magát, nem muszáj elutaznia. –bólintott lágy, megnyugtató hangját hallatva.

Nagyot nyelve szűnt meg körülöttem a világ, ahogy belegondoltam a szituációba. Teljesen gondolataimba meredve futott át előttem az életem egy része. Mindent elvesztettem, nincs senkim. Apa, José, a baba... Tisztában vagyok a műtét kockázatával. Már akkor is tudtam mi vár rám, mikor egyáltalán bele mentem az egészbe. Voltaképpen, ha mégis úgy alakulna a dolog, hogy... Szóval, ha nem ébrednék fel, anyunak is most lenne a legkönnyebb. Mivel nem emlékszik rám teljesen, szerintem nem fájna neki annyira, elvégre bármennyire rossz ezt kimondani, még csak pár napja ismer.

Sóhajtva tértem vissza a jelenbe, majd tenyeremmel végig simítva arcomat, bólintottam.

- Indulok csomagolni. –emelkedtem fel ülőhelyzetemből, majd megvárva, a dokit az ajtó felé indultunk.

- Hívjak önnek egy taxit, vagy megkérjek valakit, hogy haza kísérje? –nyitotta ki előttem az ajtót.

- Nem, köszönöm. Gucci-val hazatalálunk. –erőltettem némi mosolyt az arcomra, megrántva a vállam. Hirtelen eszembe jutott valami. –Elnézést... Gucci is velem jön? –kérdeztem gombóccal a torkomban. Szinte hallottam a nemleges választ.

- Igen, ez természetes. –mondta mégis az igazgató. Elmosolyodva örültem a csalódásnak. Reméltem, hogy valaki mégis mellettem lesz.


/Egy órával később/

Miután megtudtam a hírt, még benéztem anyuhoz elújságolni. Ahogy számítottam rá, nem igazán rázta meg a dolog. Persze megértem. Valószínűleg neki sem lehet könnyű. Természetesen rosszul esik, és megszakad a szívem, hogy talán az utolsó napomat sem tudom vele tölteni. A szemem könnybe lábadt. Valószínűleg meg fogok halni. Nagy az esélye. Holnap reggel még bemegyek anyuhoz talán örökre elbúcsúzni.

A szemem könnybe lábadt, de megbarátkozva sorsommal, folytattam a készülődést. Sorra dobáltam be a cuccaimat, és az orvos által tanácsolt dolgokat egy bőröndbe. Mi tagadás vakon nem volt valami könnyű boldogulnom.

Hamarosan befejeztem és ledőltem a kanapéra. Jócskán este felé járt az idő.

Fél álomban gondoltam bele a sorsomba. Visszaemlékeztem a jó, rossz és legrosszabb dolgokra. Apa halálához érve görcsös zokogás tört elő belőlem. Szív hasogató bánat töltötte el a lelkem és a testem. Hamarosan az is felmerült bennem, hogy megöltem a gyerekemet. Végtagjaim teljesen elzsibbadtak, de ujjaimmal végig simítva hasamon, még inkább zokogni kezdtem.

- Apa… Ne félj! Hamarosan én is veled leszek. Tudom, hogy a mennyországban vagy és tudom, hogy a kisbabám is veled van. Igen apa, megfogok halni, de nem érdekel, mert tudom, hogy veled leszek. –suttogtam a sötétségbe, összeszorult torokkal. Még éreztem Gucci nedves orrát a karomon, de hamarosan mély álomba szenderültem.

1 megjegyzés:

  1. Ez annyira szomorú hogy így bele törődik a halálba .... Meg amiatt is nagyon szomorú vagyok hogy vége lesz a sztorinak .... Nagyon szerettem szerintem tehetséges író vagy :) mindenesetre várom a folytatást :)

    VálaszTörlés