25. Fejezet - Vigyék innen!

*Elie szemszöge*

-Igen, örökbe fogadtak. –ismételtem kiábrándultan. Fel nem tudtam fogni, hogy mi ilyen meglepő ezen.

- Most el kell mennem. –babrált a kabátjával Nicole, majd felkelt és kiviharzott a szobából. Értetlenül ültem tovább ágyamban. Furcsának éreztem a helyzetet. Bejött hozzám egy család. A srác majdnem megölte anyut és még neki áll feljebb, a férfi most valószínűleg a lakásomban matat, a nő pedig mintha szellemet látott volna, kirohant mellőlem.

Hirtelen éles fájdalom nyilallt a fejembe. Felszisszenve adtam meg magam majd, lejjebb csusszanva a párnát átkarolva lefeküdtem. A fájdalom csillapodtával hátamra feküdtem, és kissé elbóbiskoltam.

Mikor felébredtem már késő délutánra járhatott. Meglepődve tapasztaltam halk szuszogást az ágyam mellől. Kicsit félve, nyúltam lefelé, majd kezem egy szőrös dologba ütközött.

- Szia, Gucci! –vakartam meg a kutya bundáját, aki válasz gyanánt nedves orrát a csuklómhoz nyomta.

Még épp időben át tudtam venni a ruháimat, mivel az orvos hamarosan megérkezett.

- Szép napot! –üdvözölt kedves hangon.

- Önnek van valami híre az anyámról? –kérdeztem, gondterhelt, aggódó arcot vágva.

- Pár órával ezelőtt szállítottuk át az intenzívről. Már nem tartjuk kómában, de erős nyugtatókat kap és alszik. –világosított fel, hozzáértő, szakmai hangon. –Ön pedig haza mehet. A záró jelentését a recepción tudja átvenni. –tette hozzá a tájékoztatóshoz, majd az ajtó felé indult. –És még valami! More-ék megadták a számukat. Azt mondták beszélni szeretnének önnel, és mielőbb vegye fel velük a kapcsolatot.

Egyáltalán nem lepett meg a dolog. Tudom, hogy Nicole el akar mondani valamit. Csak még azt nem tudom mit. Normális esetben szétfúrná az oldalamat a kíváncsiság, a jelenlegi helyzetben viszont jobban izgat, hogy hogy van anyukám.

Szedelőzködni kezdtem. Össze tapogattam a kevés motyómat és felhúztam Gucci-ra a hámot. Az ajtóban még vártam pár másodpercet, mert Gucci jelzett volna, ha ott felejtek valamit. Nagyjából tudtam merre van a recepció, ezért arra, irányítani a kutyát is. 

Miután átvettem a záró jelentésemet, eszem ágában sem volt haza menni. A pultnál megkérdeztem a nőt, hogy melyik kórteremben találom Natalie Benettet, aki segítőkészen el vezetett hozzá.

- Kérem szépen! Nem tudja mikor jár erre felé egy orvos? –kérdeztem immár egy padon ülve, ahogy meghallottam a felém közeledő ember lépéseit.

- Szia, Elie! –köszönt egy ismerős férdi hang. –Mit szeretnél tudni? –kérdezte. Ez az orvos. Felismertem a hangját.

- Elnézést... Szóval elmondaná, hogy mi van az anyukámmal, és, hogy mikor tudom meglátogatni, esetleg beszélni vele?

- Natalie Benett bármelyik pillanatban felébredhet. Nem tudni pontosan. –tájékoztatott, azt sugallva, hogy most már minden rendben lesz.

- Doktor úr! Felébredt. –nyitódott ki anyu kórtermének ajtaja. Fellélegezve húztam mosolyra a számat. Elképesztően boldog voltam. Úgy éreztem, innentől nem lesz semmi baj.

- Végre. –bukott ki belőlem. Abban a pillanatban hálás voltam mindennek és mindenkinek. Valószínűleg nem éltem volna túl ha elveszítem az anyámat.

- Tessék. –mondta önelégülten a doki, majd felsegített és ketten léptünk be a szobába.

- Anya! –mondtam hangosabban a kelleténél.

- Jó napot! –szuszogott értetlenül anyu. –Miről beszélsz? Hol vagyok?

- Nővérke, kérem kísérje ki Elie-t! –kapta el csuklómat az orvos, azonnal reagálva a történtekre. Nagyon megijedtem. Igazából még nem ért el teljesen az agyamig a dolog.

- Nem megyek ki! –sziszegtem dühtől elvakultan. –Anyu! Én vagyok az. –rántottam el a karom és léptem egyet előre. Szememből könnyek szöktek arcomra. Gyomrom görcsösen szorított, és alig kaptam levegőt. Teljesen lesokkoltam. Ez nem lehet igaz.

- Kérem, vigyék innen! Nem ismerem ezt a nőt! Nekem nincs lányom! –sikoltott anyu hisztérikusan. Éreztem ahogy egy kar megfogja a kezemet és erőteljesen hátra húz. Minden erőmmel arra öszpontosítottam, hogy ellenálljak. Gucci, aki végig mellettem volt, hangosan ugatni kezdett. Az egész kórterem és folyosó zengett a ricsajtól. Biztosan azt hitte, hogy valaki bántani akar.

- Kérem, vigyék innen a lányt! És a kutyát is! –kiabált anyu. –Félek tőlük. –jellentette ki remegő hangon. A szívem szakadt meg. Vad síró görcs tört ki belőlem és kezdtem engedni a rángatásnak. Gucci továbbra is védelmezően ugatott, és néha-néha hozzám dörgölőzött.

- Anyu! Én vagyok az, Elie! –nyújtottam ki a karomat.