12. Fejezet - Csókolóztál már esőben?

Mint ígértem, meghoztam az új részt. Eléggé el vagyok csúszva mostanában, ezért azt hiszem mostantól nem minden másnap, hanem harmadik nap lesz új rész. Eddig féltettem az olvasóimat, hogy nem olvassák tovább, ha nem hozom rendszeresen a részeket, de remélem ezért senki nem hagy itt! Remélem tetszeni fog! Pipálni, komizni, feliratkozni megengedett! Jó olvasást!

- Kérem szépen igazgató úr! Én nem is ismerem ezt a lányt! Ő jött oda, és letámadott! –mondta határozottan Matt, kissé felemelkedve székéről.
A szívem szakadt meg. Ez a mondat belém fojtotta a szót. Levegő után kapkodva, mérhetetlen szomorúsággal gondoltam végig az imént elhangzottakat.- Hogy mi van? –kérdeztem tágra nyílt szemekkel, mivel mást nem tudtam mondani. A fiú ártatlan pofit vágva folytatta mondandóját. Szavaira összerezzentem, majd megtöröltem a szemem. Éreztem, hogyha nem cselekszem, könnyeim útnak indulnak.
- Ne nézz így rám! Te támadtál le. –nézet ártatlanul, mégis csalókás szemekkel a fiú. Hogy mondhatja ezt? Te jó ég… Mit hittem?
- Persze Wilkinson! Tudjuk, hogy te ártatlan vagy. –mondta gúnyosan az igazgató. Legalább ő a pártomra állt. - Választhattok. Egyikőtök mosogatni megy, a másik takarítóknak segít órák után. –vágott egy grimaszt Mr. Blake.

- Én mosogatok. –vágta rá Matt, pofátlan szemtelenséggel, nem törődve véleményemmel. –Elmehetünk igazgató úr? –pattant fel meg sem várva a választ.
- Természetesen. Elie, te maradsz! –pillantott a székem felé, jelezvén, hogy üljek vissza. Na ne már. A fenekem szinte sajgott a kényelmetlen széktől, vajon mit akarhat?


*Matt szemszöge*

- Shane, Nadia! Lányok, várjatok meg! –kiáltottam a két lány után. Furcsa, nem álltak meg. Azt hiszem megbántam azt a csókot. Meg különben is. Elie egy senki. Még csak nem is érdekelte, hogy a suli menője udvarol neki. Shane-nek igaza van. Egy csicska.
- Mi van Wilkinson? –fordult hátra a szőke. Tejföl színű lobonca kecsesen követte mozdulatát, egy kósza tincs azonban szemtelenül az arcába röppent. Ösztönösen füle mögé simította a kóbort, majd gúnyos arccal folytatta mondani valóját. – Hol van a szerelmed?

- Ugyan Shane! –lopóztam a lány mögé. –Ne légy féltékeny bébi! –suttogtam a fülébe, mialatt kezem vékony karja felé tévedt. 

Arcára pillantva észre vettem, hogy kissé elpirul. Hiába, nekem nem lehet ellenállni…

- Shane, drága! Van kedved velem ebédelni? –villantottam meg fogsorom egy kaján mosoly kíséretében.
- Bocs Matt, de cukrászdába indultunk. –lökte meg enyhén vállamat a szemüveges göndörke. Pirosra meszelt frizurája enyhén megrugózott, orra hegyén pedig egy szempillaspirál darabkát véltem felfedezni. A szőkére néztem.
- Izé… Nadia… szóval, mit szólnál ha elhalasztanánk? –kezdte szégyenlősen, a mondat végére azonban magabiztos lett, jelezvén, hogy ő a főnök.
- Sziasztok. –csillant meg pár vízcsepp a göndör szemüvege mögött. Gyorsan hátat fordítva robogott el, nehogy valaki megláthassa szét kenődött sminkjét.

Egy közeli étterembe vittem a lányt. Nem valami puccos hely de megteszi. Ez a cica annyira belém van habarodva, hogy úgyis csak rám figyel és nem a helyre. Különben is csak egy ebéd. Én kevésbe, de a lány igencsak izgatottan lépett be a narancssárga árnyalatokban pompázó terembe. Nem is értem, hogy mire számít? Az asztalok kicsik voltak, de elegánsak. Leültünk egy sarokba, majd kis idő elteltével meg is kaptuk a rendelésünket

- De akkor mért csókoltad meg? –nevetett Shane egy salátával teli tányér felett. 

- Nem akarok róla beszélni. –mondtam mosolyogva. Villámmal épp egy fokhagyma darabot piszkáltam el a tányér szélére.
- Nagyon undorító volt ám… Legalább jól csókol? –folytatta, kérésem ellenére.
- Shane! Fejezd már be, kérlek! –pillantottam fel dühösen, a zöld szempárba ütközve. Gyönyörű szemek. Futott át egy röpke gondolat a fejemben. De nem ez a lány szemeire gondoltam, hanem Elie-ére.
- Szerinted neki jelentett valamit az a csók? Vagyis az a röpke szájra puszi? –erőltette továbbra is a témát. Innentől tényleg dühös lettem. Nem is értem mért tűröm meg magam mellett. Ja, tényleg… Az igazgató mostoha lánya. Néha jól jön vele jóban lenni.
- Nézd, most mennem kell. Valamikor összefuthatnánk. –álltam fel az asztaltól. Nem akartam még menni, de mivel a beszélgetés egy kissé kellemetlenül érintett, kénytelen voltam távozni. Ahelyett, hogy a pincért hívtam volna megindultam a sank felé. Miután kifizettem a számlát, elhagytam az étteremet.
- Mi dolgod van Matt? –hallottam egy iszonyúan magas női hangot. Kis híján elestem, annyira megijedtem. Félre pillantva láttam, hogy kihez tartozik fülsiketítő dolog.
- Ahm… Edzésem van. –böktem ki az elég átlátszó kifogásnak szánt hazugságot. Kicsit csalódtam magamban. Azt hittem kreativabb vagyok. –Hazakísérhetlek? –zökkentem vissza a csajozó szerepébe. Nem is tudom, hogy miért nyalizok. Elvégre csak egy csaj, én pedig Matt Wilkinson vagyok! Bárkit megkaphatok
 Elie Benetten  kívül, ő pedig nem számít, egy senki.
Szürke eső felhők gyülekeztek az égen. Kissé besötétült a város. A fehér tömbházak ablakaiból kiszűrődő fény járta be az utcákat. A világoskék ég, bárányfelhőit elüldözte a szürke, füst szerű gomolyag. A jelzőlámpák színei fényesebben látszottak a sötét közegben. Itt-ott elment néhány autó, vagy busz, de egyáltalán nem volt nagy forgalom. Elie –re gondoltam. Vajon mit akar tőle Blake? Teljesen bele mélyedtem gondolataimba. Csak halk duruzsolást hallottam jobb oldalról, amit a szőke dumagép okozott.
- … Te is érezted Matt? –bökött oldalba a lány, kizökkentve álom világomból.
- Persze! –vágtam rá ösztönösen, egy flegma mosolyt intézve Shane felé. De mit is éreztem?
Megálltunk egy világos kékre meszelt, hatalmas kertes ház előtt. Emlékszem, hogy a ház pár éve rózsaszín volt, mielőtt Blake felesége (Shane anyukája) meghalt. Azóta ez a szín dominál, de nem csak kívülről. A benti bútorzat is kék árnyalatú ha jól emlékszem. Régen voltam már odabenn.
- Utálom az esőt. –jelentette ki a szőkeség, fejét oldalra döntve. Eddig szinte észre se vettem a csepegő vízcseppeket, melyek lassacskán vad záporrá kovácsolódtak. Csak most éreztem, hogy csorog rólam a víz és teljesen átáztam.
Végig néztem az előttem billegő lányon. Fantasztikus látvány volt! Szerintem minden srác erről álmodik. Gyönyörű csaj, teljesen átázott felsőben. Szemem megakadt méretes nőiességén, és némi feszülést éreztem szűk farmeremben, ágyék tájon.
- Csókolóztál már esőben? –léptem közelebb a bombázóhoz, miközben félre simítottam szőke haját, kezem pedig megállapodott puha nyakán. Másik karommal gyengéden átkaroltam vékony derekát és megcsókoltam.

11. Fejezet - Az irodámba!

Helló, itt az új rész! Jó olvasást, komizni, pipálni ér!

*Elie szemszöge*

- Megőrültél? –kaptam a számhoz miután Matt ajkai elváltak enyéimtől. A tömeg ordított és tapsolt. Szorgosan törölgettem az arcomat és szinte sírva fakadtam…
- Wilkinson, Benett! Az irodámba! –tört át a tömegen egy fiatal úriember. Mr. Blake, az igazgató, aki ezek szerint végig nézte az előbbi jelenetet. Te jó ég! Ezt most nagyon nem kellett volna. Négy év alatt egyszer sem voltam az igazgatóiba. Még soha nem volt velem gond.
- Nyugodj meg Benett! Nem lesz baj. –vigyorgott rám Matt. Borzasztóan dühös voltam. És… Habár undorodom az efféle fiúktól, gyönyörű kék szemei elvarázsoltak. Nagyon emlékeztettek valakire. Joséra.
- Kussolj! – sziszegtem rá minél halkabban, mivel Blake igazgató előttünk lépkedett. –Ha miattad kerülök bajba, én… Én.. –folytattam volna, de a fekete öltönyös férfi válla fölött hátrapillantott, szúrós szemeket meresztve rám.
Matt rám kacsintott, mire én undorodva grimaszoltam, majd éreztem ahogy a fiú keze enyémhez ér és igyekszik megmarkolni azt. Idegesen rántottam el és felszisszentem..
- Most már elég legyen! –mondta határozottan az igazgató, habár nem fordult hátra. Szinte éveknek tűnt mire egy sötétbarna ajtóhoz értünk. A küszöböt átlépve azonban nem egy szobába, hanem egy apró helyiségbe értünk ahonnan még két ajtó nyílt. Az egyikről megállapítottam, hogy valószínűleg WC, a másikról viszont csak feltételeztem, hogy az iroda.
- Itt várjatok! –mutatott egy igencsak kényelmetlennek látszó padra. – És próbáljátok nem felfalni egymást. –tette hozzá gúnyosan mielőtt belépett az előzőhöz hasonló sötétbarna ajtón. Nem tudom szívesebben robbantam volna fel, vagy süllyedtem volna el.
Matt kényelembe helyezte magát a fából készült padocskán de én nem ültem le.
- Foglalj helyet szép lány! –paskolta meg a padot és kissé arrébb csusszant. –Hidd el, sokat fogunk itt várni.
- Ne szólj hozzám! –mondtam valamiért nagyon vékonyka hangon. Hirtelen hányingerem lett, habár kevésbé Matt -től. Furcsa…
- Kérlek nyugodj meg. –váltott át a fiú vigyorgásból, kedvesnek tűnő mosolyra. Ezt az oldalát még nem láttam. –Inkább, mond meg a neved! –tért vissza a csibész arcára.
- Elie. –adtam meg magam, hátha békén hagy. Tévedtem.
- Szép neved van. - jelentette ki ismét szelíden mosolyogva. –Matt vagyok. –nyújtotta felém jobb karját amit eszem ágában sem volt megfogni.
- Tudom. –húztam félre a számat. Kezdtem felengedni.
- Én is tudok ám rólad dolgokat… - biccentett a mellette lévő helyecske felé. A lábaim kezdtek elfáradni ezért mellé kellett ülnöm.
- Nem tudsz rólam semmit. –mondtam határozottan, majd lehajolva, letöröltem egy sárfoltot bakancsomról.
- Dehogynem. –dőlt neki a hófehérre meszelt falnak. –tudom azt, hogy tizennyolc vagy és, hogy gyönyörű.
- Ez a legjobb csajozós szöveged? –pillantottam rá, de mivel tekintetünk találkozott, elkaptam a fejem.
- Hé, neked gyönyörű szemeid vannak! –mondta meglepődve és kissé behajolt, hogy láthassa. – Figyelj, az esti vacsora meghívás még áll. –vont vállat, feladva azon próbálkozását, hogy a szemembe nézhessen. – És ha már így összehozott minket a sors, de legalább is Mr. Blake, megismételhetnénk azt a csókot. –éreztem szúrós tekintetét a tarkómon, mivel nem néztem rá.
- Te teljesen őrült vagy. –adtam meg magam. Szint már kezdett aranyosnak tűnni ahogy próbálkozik.
- Akkor mondj egy utcát meg egy házszámot és hétre érted megyek. –villogtatta hófehér fogsorját.
Megijedtem. Nem tudom miért, de féltem. Eszembe jutott José. Majd José után… Utána apa.
~meg kell nyugodnod Elie!~ küldtem a parancsot magamnak, mivel éreztem, hogy könnyeim a felső szemhéjam alatt várakoznak. Nem akartam magyarázkodni Matt-nek.
- Oké! –küldtem egy kedves mosolyt a srác felé, aki tágra nyílt szemmel bámult. Várjunk csak… Mire is mondtam én igent?
- Akkor mond az utcát! –zökkent vissza régi kerékvágásba Matt.
- Abbey Road 26. – mondtam ijedten vékony hangon. Hoppá, ezt nem kellett volna.
- Bejöhettek! –nyílt résnyire az ajtó és szólt ki rajta az igazgató.
Remegni kezdtem. Minden porcikám bizsergett. Olyan lassan lépkedtem ahogy csak tudtam.
- Nyugodj meg! –tette vállamra kezét a fiú, egy biztató mosoly kíséretében.

- Na szóval, fiatalok! –próbált komoly arcot vágni Mr. Blake, nem sok sikerrel. Majdnem elröhögte magát. Ő egy bőrkanapéban ült, velünk szemben. –Szóval… Az a kérés, hogy ne az iskola folyosóján intézzék a szerelmi ügyeiket! –húzta el a száját, szúrós szemeit meresztve.
- Kérem szépen igazgató úr! Én nem is ismerem ezt a lányt! Ő jött oda, és letámadott! –mondta határozottan Matt, kissé felemelkedve székéről.

10. Fejezet - Mi a neved, szép lány?

Helló! Köszi a komikat, és az új feliratkozót! Meghoztam az új részt. Szóval... Többen mondták, hogy rövidek a fejeztek, és próbáltam hosszabbat írni, de nem megy. Egyszerűen nem tudok annyit rizsázni. Szóval nem húzom az időd, jó olvasást!


/két hónap múlva/

* Elie szemszöge*

Szerintetek két hónap sok idő? Higgyétek el, nem az… Azt mondják az idő mindent begyógyít, viszont én ebben se vagyok biztos. Ahogy múlnak a napok, egyre jobban hiányzik apa. És José? Vele minden kapcsolatot megszakítottam. Igen, sokat sírok, habár nem Joséért. Kicsit szégyellem magam emiatt, de most már biztos vagyok benne, őt nem nekem szánta a sors. Hogy képes leszek-e beengedni az életembe egy új szerelmet? Soha! Még egyszer ezt a fájdalmat nem élném túl. Egy hónapja elköltöztem anyutól a városba. A lakásom nem nagy, de kényelmes. Jelenleg hirdetjük a régi házat eladásra. Anyu vissza fog költözni a nagyiékhoz. Odaát túl sok dolog fűz minket apuhoz és ezt egyikünk sem tudja elviselni.
A suliban, mióta José elment, kezdek összebarátkozni emberekkel. Azt nem mondom, hogy vannak barátaim, de jó úton haladok… Tehát minden kezd rendbe jönni körülöttem.

- Jó a segged csajszi! Megtudhatom a neved? –vigyorgott egy barna hajú, full cap-es srác. Egy csapat fiú és egy nagy létszámú hárem vette körül. Csinosabbnál csinosabb –mondhatni inkább ribancos- ruhába öltözött cicababák billegették magukat. Matt Wilkinson a suli nagymenője. Jellemző. De mért kóstolgat engem?
Kedvem lett volna vissza vágni, de nem vagyok olyan pozícióban, hogy ezt megtehessem.
- Ugyan Mati, nézz már rá, ez egy csicska. –rebegtette szempilláit egy szőke bombázó. Végig mértem a szőkeséget. Gyönyörű modell alkat, miniszoknya, méretes idomait pedig alig fedte némi rózsaszín textil.
- Ne pattogj bébi!- nyújtotta el a mondatot a nagymenő. Minden esetre alaposan szemügyre vette a csaj nőiességét. – Cicuskám, várj már meg! – füttyentett utánam és flegmán a nyomomba eredt. Undorítónak tatom, hogy efféle nyomorékok azt hiszik minden az övék. Nem szóltam semmit, csak tovább mentem. Nem akartam balhét. Matt szorosan a sarkamban járt, így a női mosdó felé vettem az irányt.
- Azt mondtam várj! –rántott hátra úgy, hogy majdnem elestem. Nem bírtam tovább.
- Mit akarsz tőlem? –fordultam hátra a fiú gyönyörű kék szemeibe nézve.
- Óóóó, agresszív cicamica… Ezt tetszik. –simított végig arcomon. Ezt már végképp nem hagyhattam. Megragadtam mocskos karját és erőteljesen eltoltam magamtól.

- Hagyj engem! –sziszegtem fogaim közt. –Menj vissza a bombázóidhoz!

- Azonnal hölgyem! Csak előbb mond a neved és már itt se vagyok. –vigyorgott lazán. –De… A számod is jól jönne.
- Soha! –suttogtam mint egy hárpia, majd hátat fordítva megindultam.
- Ezt velem nem teheted meg szép lány! –ragadta meg ismét a karom. Szinte már fájt. Ebbe a srácba egy csepp gyengédség sem szorult. –Mond csak, hol voltál eddig elbújva?
- A másik osztályban. –mosolyogtam dühtől elvakultan.
- Szóval meg mondod a neved? –villantott rám egy ezer wattos mosolyt.
- Nem érted, hogy nem fogom elmondani? Most pedig hagyj békén, dolgom van!
- Tényleg? Dolgod van? Velem így nem beszélhetsz csinoskám! Tudod te ki vagyok én? –húzta össze kissé dühösen a szemét, de még mindig mosolygott. Csak most vettem észre mennyien néznek minket. Szinte körül állnak. –Mit szólnál egy randihoz? Ma este egy vacsi? –motyogta flegmásan miközben keze ismét arcom irányába tévedt. A minket körülölelő tömeg egyre szűkösebb helyet adott nekünk, majd Matt kijelentésére felujjongott. Néhány bombázó sértődötten fordított hátat, megindulva a másik irányba köztük a szőke is.
Most már végképp betelt a pohár.
- Figyelj rám szép fiú! Menj innen a rajongóiddal együtt és hagyj engem békén, hányszor mondjam? –sziszegtem dühösen. Éreztem a melegséget az arcomon. Biztos voltam benne, hogy most tiszta vörös vagyok. Minden esetre Matt továbbra is vigyorgott. Teljesen kiakadtam.
- A kis vécepucoló de nagyra tartsa magát! –hallatta hangját egy női hang a tömegből. – Benették lánya! Nem tudod, hogy Matt-et senki sem utasíthassa vissza?
Matt arca elkomorult. Ez már neki se tetszett.
Teljesen leblokkoltam. Nem tudtam, de leginkább is nem mertem visszaszólni. Ami a legrosszabb, pedig, hogy el se tudtam volna menekülni. Életemben először bajba kerültem és ezt nem tudom kezelni. Millió gondolat zakatolt a fejemben. Mit csináljak? Mit csináljak?
És akkor Matt olyat csinált amit nagyon nem kellett volna…

9. Fejezet - Az utolsó randi

Tesszék! Köszi a négy komit, nagyon jól esett ám. Jó olvasást!

*José szemszöge*

- Minden olyan tökéletes volt. –töröltem végig könnyes szemeimet a karommal.
- Mond már meg, hogy mi van! –rántotta meg erőteljesen a vállamat a barna hajú lány. Gesztenye színű szemei aggodalmasan csillogtak. Nem értette mi van.
- Holnap költözünk. Holnap elmegyek. –mondtam szipogva. Könnyeim újra utat törtek maguknak, habár nem akartam, hogy Elie síni lásson.
- Értem. –kaptam a választ. A lány az ágyneműre meresztette szemeit, majd mosolyogni, később nevetni kezdett. Nem értettem.
- Holnap elmész! –vigyorgott kék szemeimbe. –Holnap elmész! –ismételgette röhögve. Nem tudom mi ütött belé, de hirtelen mély ráncok bukkantak elő arcán.
- Nem mehetsz el! – ordított rám. –Nem hagyhatsz itt, nem teheted! –ugrott rám és rázni kezdett. Megijesztett. Hirtelen eszembe jutott, hogy az a pokoli nap mikor Harris Benett rám támadt.
- Nyugodj meg! –fogtam le kezeit. –Most le kell higgadnod. –súgtam az ordító, kapálózó lány fülébe. Nem tudtam mit tenni. Ajkaimat az övéire tapasztottam, mire karjai a nyakam köré fonódtak és úgy éreztem megnyugodott. Lassan kezdtük érezni a levegő hiányát ezért ajkaink szétváltak.
- Nem… Én nem tudom mi ütött belém José. Nem akartam. –kezdtek nedvesedni a barna szemek.



Nem válaszoltam csak szorosan átöleltem.
- Haza viszlek. Benett néniék már biztos otthon várnak. –jelentettem ki, miután engedett a szorításból. –Kettőre érted megyek. Nem szalasztjuk el az utolsó napot, ne aggódj.
- Várni foglak, ígérem. –bújt hozzám ismét.

/Pár órával később/

* Elie szemszöge *

Holnapra van időpontom Mrs. Renrose –hoz. A pszichológusom… Be kellene majd számolnom a ma történtekről…
Anyu az út után teljesen megnyugodott. Nem tudom mikor lenne a legalkalmasabb elmondani a tegnap éjszakai „kiruccanásomat”. Nem hiszem, hogy a legtöbb lány ezt elmesélné az anyjának, de én úgy érzem el kell mondanom valakinek. Mivel barátnőim és barátaim sincsenek Josén kívül anyu az egyetlen.
Apropó José… Fél óra múlva itt lesz. Az utolsó randi.
Készülődni kezdtem úgy éreztem az utolsó találkánkra jól ki kell öltöznöm. Kis hátsó szándék volt bennem, hogy José láthassa milyen lányt hagy itt.
Pánt nélküli felsőt vettem fel, tarka farmerrel és fekete magas sarkúval. Elegánsnak és szexinek éreztem magam.


Nem váratott sokáig. Hamarosan megszólalt a csengő.
- Gyönyörű vagy. – mondta az ajtó előtt várakozó fiú egy fütty kíséretében. Kezében egy nagy csokor vörös rózsával.
- Köszönöm. –bólintottam, próbáltam valóban boldog lenni, nem csak jópofizni. Átvettem a csokrot és behívtam Josét míg a virágot vízbe tettem.

- Oké, akkor vágjunk bele! –mosolyogtam a szőkeség kék szemébe nézve.
- Teljesen olyan mintha először randiznánk. – jelentette ki egy válasz mosoly kíséretében.
- És hová is megyünk? –kérdeztem miután ő is kilépett az ajtón.
- Ahol először találkoztunk. –kaptam meg a választ ami megmozgatta a fantáziámat. A nyári tábor…
Hamarosan megérkeztünk egy helyi rétre. Öt éve itt találkoztam a kék szemű szőke hercegemmel. A rét közepén gyertyákkal díszített asztal villogott a tűzfényben pompázva. Nagyon jól éreztem magam. Mikor az asztalhoz értünk egy nagy tál spagettit véltem felfedezni.
- Ez gyönyörű. –jelentettem ki ugyanazt amit az imént José rám mondott.

A kaja nagyon finom volt, és úgy gondolom, nem a legolcsóbb fehérbor járt hozzá. Gondolom José megbízott valakit a vacsi utáni pakolással mivel később mindent otthagyva sétálni mentünk. Végig jártuk a várost, fényképeztünk és az idő nagy részében ajkaink összeértek.
- Bárcsak örökké tartana ez az este. –mondtam csukott szemmel, José karjaiban egy padon ülve.
- Éjszaka van Elie. Hajnali kettő. –ölelt szorosan, karja szinte már görcsösen szorították derekamat.
- Nem akarlak elveszíteni. –folytattam kis idő múlva.
- Soha nem foglak elhagyni. Mindig veled leszek. –mondta rekedt, rezgő hangon a fiú. Éreztem ahogy ujjaimon egy könnycseppet, ami nem tőlem származott.
- José… Csak egy dolgot kérek. Csak egyet, rendben? –nyitottam ki a szemem, miközben ajkaim mosolyra rándultak. Teljesen összeszedtem magam. –Legyél boldog, nagyon boldog. Nyisd ki a szíved a többi lánynak. Másnak lettél szánva, és engem is másnak rendelt a sor. Ígérem, velem minden rendben lesz. –soroltam kívánságaimat tiszta szívemből.
- Megígérem. –kaptam a választ ami teljesen megnyugtatott. – De te is! Menjünk haza.

Túl hamar vissza értünk haza. Ez lesz az utolsó pár perc a szakításig…
- Megígérted. –mondtam José mélyen a szemébe nézve. Éreztem ahogy a könnyeim végig szánkáznak arcomon.
- Te is megígérted. –húzta végig kedvesen az úját bőrömön, letörölve pár vízcseppet. Bólintottam, majd közelebb hajolt és megcsókolt. Ajkai gyengéden érintették enyéimet, később viszont vadul csókolt mintha az élete múlna rajta, majd autó motorháztetőjére döntött.

Kínszenvedés volt mikor elváltak ajkaink, véget parancsolva utolsó csókunknak. Még utoljára rámosolyodtam a fiúra, mint a barátnője és bementem a házba. Érdekes, de nem sírtam. Az ablakhoz lopózva kikukucskáltam. José még mindig a házunk előtt állt, de már nem sokáig, megfordult és elment.

8. Fejezet - Nem, de vágjunk bele!

Tessék, itt a kövi :) Remélem tetszik...

*Elie szemszöge*

/Egy héttel később/

Apát pár napja temettük. Természetesen semmi se a régi. Nem mondhatom azt, hogy kezdem feldolgozni, de lassan megszokom. Pszichológushoz járok és gyógyszereket szedek, sokat. Minden időmet José –val és a húgával töltöm. A srác, előbb haza jött mikor hallott az öngyilkossági kísérletemről. Azóta nálam alszik. Azt mondta amíg nem muszáj, nem hagy itt. Most kicsit úgy érzem kaptam egy új esélyt az élettől. Arra, hogy újra, szóval egyszer talán újra boldog tudjak lenni. Ami nem mostanában lesz az igaz, de erősebbnek érzem magam.

- Öt nap. –néztem a szőkeség csillogó kék szemében.
- Ezt most muszáj volt? – csattant fel szemrehányóan José, aki mindeddig egy barna fürtömmel babrált. Ezek szerint ő sem akar erre gondolni…
- Ne haragudj. –mondtam boci szemekkel. – Én nem fogom elviselni ha itt hagysz.
- Csak légy erős. Minden rendben lesz. –nyugtatgatott a fiú. Most először történt meg, hogy nem hiszek neki… - De tudod mit? Inkább menjünk el fagyit enni, a hotdogoshoz. –próbált jobb kedvre deríteni, nem sok sikerrel. Láttam a szemében, hogy fél. Ez a srác engem félt, nem akarja, hogy miatta megint valami hülyeséget csináljak.
- Menjünk. –adtam ki a parancsot egy apró sóhaj kíséretében.

- Így ni! –húzta végig mustártól sárga úját az arcomon.
- Hát te buta vagy. –mondtam haláli komoly hangon, mire mindketten elröhögtük magunkat. El se hiszem, hogy magam mellett tudhatok egy ilyen srácot. Ez a fiú képes mosolyt csalni az arcomra még akkor is mikor valóban depressziós vagyok. Még egy komoly öngyilkossági kísérlet után sem vet meg és meg tud nevettetni.
- Bajszika! – zökkentett ki gondolataimból a szőkeség.
- Nye. – grimaszoltam és letöröltem a bajuszt. –Ott! – mutattam egy padra. –Oda akarok menni! –nyilatkoztam teljes elhivatottsággal.


- Igen is hölgyem! – mondta meghökkenve de mosolyogva a fiú, és kissé meghajolva, udvariasságot tettetve kezet nyújtott nekem amit örömmel fogadtam el. Mint a bolondok, kezdtünk rohanni a pad felé kézenfogva.
Mintha repültem volna. Pár méterre a padtól José elkapott, felemelt és vadul megpörgetett. Szám mosolyra húzódott. Ha akartam volna se szomorkodhattam. Élveztem, hogy a karjaiban tart. Ebben a pillanatban az se számított, hogy ez nem sokáig lesz így.

 És… Ha csak egy kis időre, néhány percre is, de mérhetetlenül boldog voltam. Olyan öröm járta át a lelkem és a testem amit még nem sokszor éreztem. Bizonyára ez egy olyan felejthetetlen emlék marad amire az ember azt mondja: Ezért már érdemes volt élni. Csak egy apró gesztus, és megváltoztatja az életemet. Vagy ha nem is azt de a gondolataimat igencsak felkavarta.
- Szeretlek Elie – suttogta a fülembe egy édes hang, teljesen beleépülve a gondolat menetembe. Egy pillanatra kinyitottam a szemem, de mikor José ajkai érintették az enyémet, ismét elsötétült előttem a világ.
- Akkor ne hagyj itt! –szorítottam össze ajkaimat, szemembe néhány könny szökkent.
- Nem akarlak. –csuklott el a hangja. Láttam rajta, hogy innentől nem kéne ezt a témát felhoznom. –Ha tehetném… Szerinted itt hagynálak? –folytatta kissé hangosabban a kelleténél.
- Ne haragudj. –erőltettem ki magamból ezt a mondatot. Nehezemre esik erősnek látszani.
- Mi újság a suliban? –próbált témát váltani.
- Ne már suli! –sepertem félre rosszindulatú gondolataimat. Rájöttem, hogy nagyon kevés időm van hátra amit vele tölthetek.

- Holnap mi a terved? – kérdezte José.
- Holnap nincs suli, szóval… - varázsoltam egy kaján mosolyt arcomra.
- Ez itt… - nyúlt a zsebébe majd egy kulcsot húzott elő a. –Holnapra. –rázta meg a kulcsokat, amik csilingelve remegtek ujjai között.
- Egy szoba kulcs… - állapítottam meg, a kulcstartón díszelgő kilences szám alapján. Egy gondolat futott végig az agyamon. Majd még egy… Vajon jó döntés lenne? Megbánnám? Készen állok erre?

/Másnap/

- Indulhatunk?- Jött ki José a fürdőszobámból. Este hét óra lehetett.
- Menjünk. –indultam az ajtó felé. Anyu tegnap óta nincs itthon. Aisha nénivel mentek el „szórakozni”. Anyukám egyáltalán nincs jól. Ez viszont várható volt.
- Elie, biztos vagy benne? –ölelte át José a derekamat. –Jó döntés ez?
- Nem, de menjünk. –mosolyogtam gyönyörű világoskék szemében.

José rendesen rátaposott a gázra. Szinte repült a kocsi. Az az érzésem, hogy jócskán túlléptük a sebesség határt. Éreztem, hogy ő is izgul.
Fél óra alatt átértünk a szomszéd városba, ahol gimibe járok. A fekete autó megállt egy király kékre mázolt viszonylag nagy épület előtt. Miután José kinyitotta nekem az ajtót és kiléptem az autóból az épület eresze alatt a HOTEL feliratot olvastam. Vágjunk bele! Akaratlanul is mosolyogtam. Nem éreztem azt, hogy meg fogom bánni. Útközben nem igazán beszélgettünk Joséval, szóval át tudtam gondolni a dolgokat. Úgy érzem, nem teszek semmi rosszat. Egy tizennyolc éves szűz csajnak valószínűleg egy ilyen éjszaka lesz a legszebb élménye. Habár valószínűleg soha többé nem látom Josét, de úgy érzem így adhatok neki valamit ami örökre az övé marad.

- Szeretlek, és mindig szeretni foglak. –húzott közelebb magához a szőke fiú. Azt hiszem mindig is így képzeltem el ezt a napot. –Gyönyörű vagy. –jelentette ki miután megpörgetett.


Nem tudtam tovább várni. Vad csókolózás közben kerültek le rólunk a ruhadarabok. Nem voltam ideges. Teljesen átadtam magam az érzésnek és Josénak aki egy felejthetetlen, szenvedélyes, gyengédséggel telt éjszakát ajándékozott nekem.

/Másnap/

Reggel hat órakor ébredtem José karjaiban. Az ágy kifejezetten kényelmesnek bizonyult. Visszagondolva az éjszakára… Boldog voltam .Boldogabb mint valaha. Óvatosan átfordultam a másik oldalamra ahol a szőke fiú kék szemei még csukva voltak. Közelebb húzódtam, mire kissé megmoccant, de légzése továbbra is nyugodt, egyenletes volt.



És mi ronthassa el legjobban ezt az élményt? José megcsörrenő telefonja. Kissé bezavart a dolog de nem érintett rosszul.
A kék szemek kipattantak az izmos karok pedig határozottan nyúltak a rikácsoló telefon után ami Macklemore- can't hold us számát játszotta.
- Klartson –szólt a telefonba a mámoros hang. –Igen… Nem, ja… Mond most!... Értem, szia anya, mindjárt ott vagyok.
A fiú szeme könnyes lett. Több mint öt éve ismerem a srácot de nem sokszor láttam sírni.
- José, mi történt? –kérdeztem félve, remegő hangon.

7. Fejezet - Mégis mi történt?

Oké, mint ígértem, hoztam az új részt. Jó, jó nem olyan izgi, de hamarosan jönnek az újabb fordulatok.
Jó olvasás! Komikért, feliratkozókért nem haragszom ám :)

*Mrs. Benett szemszöge*

- Ugyan már, csak alszik. Hülye kölök. –röhögtem a húgom arcába, aki sík ideg volt és el akarta hitetni, hogy Elie öngyilkosság céljából két doboz altatót vett be.
- Nati! A lányod! –ordított. Nem láttam tisztán, minden homályos volt. Nem apróztam el az ivást.

Egy kórházi széken kezdtem magamhoz térni a fejem iszonyatosan fájt. Még kissé homályosan láttam. Mikor kezdett kitisztulni a kép körbenéztem, megbizonyosodva, hogy tényleg kórházban vagyok. A húgom fel-alá járt a folyosón. Nem értettem mi van.
Hirtelen kezdett valami derengeni.
- Aisha, mi történt? –kérdeztem mint egy őrült. Hiába, az alkohol hatása nem múlik el olyan könnyen.
- Az történt drága nővérkém, hogy Elie öngyilkos akart lenni. Te meg leittad magad rendesen. –mondta könnybe lábadt szemmel.
- Hogy mi van? –pattantam fel, elkapva Aisha vállát és erőteljesen megráztam. Mintha egy pillanat alatt kijózanodtam volna. – Hol van Elie? Látni akarom! –ordítottam torkom szakadtából.
- Hölgyem! Kérem, nyugodjon meg. –a lánya állapotát stabilizáltuk. –lépett ki egy ápoló valamelyik fehér ajtón. –Kimostuk a gyomrát. Most alszik, remélhetőleg nem szenvedett semmilyen maradandó károsodást. –mondta a kedves fiatalember, vállamra helyezve jobb kezét.
- Be akarok menni hozzá! –sziszegtem, felkészülve arra, hogy ha nem engednek be, botrányt csinálok.
- Mint mondtam még alszik, de tessék csak bemenni. – válaszolt minden nyugodtságát összeszedve az ápoló, ellépve az ajtóból, nekünk utat adva.



- Aisha… Kérlek, ne haragudj. –ültünk le az Elie mellé, aki csendesen szuszogott. A mellette álló gépek sorozata csipogva, csörögve hallatták hangjukat.
- Én nem haragszom, de fel tudod fogni, hogy a lányod meghalhatott volna? –sziszegte fogai közt. –Őt is el akarod veszíteni? –folytatta szemrehányóan.
Végre felfogtam, hogy mi történt. Elie valószínűleg valóban a halál szélén állt.
- Az nem történhet meg. –szorítottam össze ajkaimat és sírni kezdtem.
- Nati, össze kell szedned magad. Vigyáznod kell Elie –re. –ölelt át a húgom. Erre most nagyon szükségem volt. –Nézd, lehetséges, hogy máskor is megpróbálja. –mondta ki a fájó mondatot amire gondolni sem szerettem volna.
- Nem fogom. –hallottunk egy gyöngécske hangot. –Anyu, ne haragudj. –folytatta a hang, aminek hangforrása Elie volt.
- Hogy tehetted ezt velem? –hajoltam a lányomhoz és mindketten zokogni kezdtünk.
- Ne haragudj, nem akartam. –csuklott el a hangja.
- A szívbajt hoztad ránk! –szólal meg a húgom, jelezvén, hogy ő is itt van. Hiába, Aisha mindig is Aisha marad. Nem bírja a nyálas jeleneteket.
- Ais néni! –csillant fel az időközben felülő lány szeme.
- Nagyon hiányoztál Elie. –lépett közelebb az ágyhoz. –Mégis hogy gondoltad így fogadni rég nem látott nénikédet?
A lány szeme könnyes lett.
- Mikor lesz a temetés? Addigra hazaengednek, ugye? –mondta szívszaggató fájdalmas hangon, témát váltva.
- Még ma este hazajöhetsz. A temetés holnap délelőtt lesz. –válaszolt Aisha helyettem.

*Elie szemszöge*

Megtettem. Nem tudom miért de megtörtént.
A kórházban ébredtem. Eléggé melegem volt, és szédültem is. Nem szeretek kórházban lenni. Gépek csipogására és anyu hangjára nyitottam ki szemeimet. A szemközti falon lógó órára nézve megállapítottam, hogy délután öt óra van. Visszagondolva a történtekre nem igazán akartam beszélni róla. Még mindig meg akarok halni. Nem fogom magam túltenni a történteken.

- Anyu ide tudnád adni a telefonomat? –néztem az éjjeli szekrénynek kinéző fehérre mázolt vas dobozra aminek kerekei is voltak.
- Persze. –mondta, majd körülsétálva az ágyamat, a kezembe adta a készüléket.

Atya világ… Vagy húsz SMS és rengeteg nem fogadott. Természetesen José –tól.
- Anya, Ais néni, kimennétek egy kicsit kérlek? Szeretném felhívni Josét. – kértem boci szemekkel, viszont kicsit szégyelltem is magam.
- Persze, kicsim bólintott anyu, hosszú fekete pilláit rebegtetve.
Miután mindketten kimentek a szobából, maguk után becsukva az ajtót, tárcsáztam a már jól ismert számot.

- Hercegnőm! Te meg hol az égben voltál? Majdnem megőrültem. –hallottam a vonal másik végéről a fiú hangját akit mindennél jobban szeretek. Könnyeim ismét utat törve maguknak, végig folytak az arcomon.
- José, hiányzol. –nyögtem ki, mivel más nem jutott eszembe.
- Te jól vagy? –váltott témát a fiú. Hallottam, hogy elcsuklik a hangja. Annyira nehéz nélküle. Nem… Nem akarok belegondolni, hogy hamarosan minden kapcsolatot meg kell vele szakítanom.

bemutató videóm :)

Sziasztok... Remélem nem haragszotok, de ma nem résszel jöttem. Végre elkészült a blogom bemutató videója! Remélem tetszik. Vélemény?

6. Fejezet - Egy üveg Cepelin

*Mrs. Benett szemszöge*

Egész este telefonáltam. Rokonok, barátok, munkatársak. Egész este erről kellett beszélnem. Nagyon nehéz. Kimondhatatlanul fáj.

Aggódom Elie miatt. Tegnap alig tudták megnyugtatni a kórházban.

Könnyek szöktek a szemembe. Tudtam, hogy fel kell mennem megnézni, mi van a lányommal, de nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson. Nem tudtam magam összeszedni, csak sírtam. Soha nem gondoltam, hogy ez megtörténhet. Azt hiszem még nem esett le teljesen, hogy Harris elment.

A fekete, kör alakú asztalra hajtottam a fejem és sírni kezdtem. Aisha a húgom nemsokára itt lesz. Reggel szállt fel az első gépre. Szükségem van valakire. És azt hiszem Elie –nek is. Olyan valakire aki nem én vagyok


/Egy órával később/


Megszólalt a csengő egy kedves dallamot játszva. Megindultam az bejárati ajtó felé. Gyengének éreztem magamat.

- Drágám! – találtam magam húgom karjaiban. Nem tudtam rámosolyogni a testvéremre. Pedig szegény messziről sietett hozzám. Túlságosan szomorú voltam, a bánatom és a félelmem teljesen felemésztett.

Megfogtam barna bőröndjét és becipeltem az előszobába.

- Később felvisszük. Azt hiszem Elie alszik, nem akarom felébreszteni ha nem gond. Jól utaztál?

- Rendben. –indult az ebédlő felé. – Ne beszéljünk rólam, kérlek. Velem minden rendben. –ültünk le egy-egy székre. –Te jól vagy? – kérdezte bizonytalanul. –Ne haragudj, hülye kérdés, hogy lehetnél már jól? –válaszolt magának.

- Elie hogy viseli? –tért át a hasonló témára.

- Teljesen kikészült. –mondtam. Éreztem ahogy könnyeim ismét utat törnek maguknak. –Persze ez várható volt.

- Értem. –kelt fel a székéről és a hátam mögé lopózott. –Minden rendben lesz Natalie. –ölelt át hátulról a fülembe suttogva.

- Semmi sem lesz rendben Aisha! Semmi se lesz a régi! – emeltem fel a hangomat és zokogni kezdtem.

A húgom szerencsére vette az adást és nem akadt ki. Megértette, hogy nem én mondom amit mondok.

- Csinálok magamnak egy kávét. Te kérsz? –indult a konyha felé.

- Nem, köszönöm. –vágtam rá, meggondolatlanul, homlokomat ismét a fekete asztal széléhez nyomva. –Aisha! Egy teát kérnék szépen! – kiabáltam neki, fejemet felemelve. Egy „Rendben” választ hallván ismét a gondolatimba merültem.

- Öööm.. Azt azért megmondanád, hogy hol a tea? A kávét megtaláltam. –tért vissza hozzám ismét a húgom.

- Első szekrény, felső polc. Ha ott nincs akkor meg a legalsó fiókban. –adtam meg az automatikus választ.

Reméltem, hogy meg fogja találni, még jobban, hogy nem fog azzal zaklatni, hogy milyen ízűt kérek. Vártam ugyan, hogy Aisha velem lehessen, de most, hogy itt van, semmi kedvem társalogni.

- A tea az alsó fiókban volt, de mindegy. –vágta fejemhez, rosszindulat nélkül. –Zöld tea… Úgy hallottam megnyugtat. –tette hozzá vállat vonva.

Felemeltem a fejem, majd az egész felsőtestemet. Megmarkoltam a forró teával teli csészét. A porcelán teljesen átvette a zöldes folyadék melegségét, de szisszenés nélkül tűrtem, sőt erőteljesen bele is kortyoltam egy nagyot. Nem éreztem a fájdalmat.

- Egy üveg Jäger esne most jól. –mondtam miután kiittam a csészémből az utolsó csepp teát is.
- Nem rossz ötlet. –vont vállat Aisha aki még előttem kivégezte kávéját.
Feltápászkodtam ülőhelyzetemből és a sötétbarna italos szekrényhez lépkedtem.
Kinyitása után rádöbbentem, hogy nem sok alkohol van itthon. Némi házi pálinka és vörösbor mellett megbújt egy kisebb üveg Cepelin és egy üveg Jäger, ami mint kiderült, üres. Megragadtam a Cepelin feliratú literes üveget és vissza siettem Aisha –hoz aki időközben két üvegpoharat nyúlt le a konyha szekrényéből.
- Egészségedre. –húztuk le egyszerre az első túrát. Innentől a húgom nem ivott. Én viszont folytattam. Folytattam addig, míg kissé becsíptem. Álmomban sem számítottam arra ami ezután következett.
Iszonyatosan szédültem. Ismét a konyha felé kezdtem dülöngélni, hogy valami fájdalom csillapító vagy ahhoz hasonló után nézzek. Már majdnem bevettem a tablettát, mikor Aisha megragadta a kezemet, nem hagyva, hogy megtegyem.
- Megőrültél? Meg akarsz halni? –üvöltött rám.
- Őszintén? Igen. –vigyorogtam az alkohol hatására.
- Felmegyek, megnézem Eliet. Régen láttam. –higgadt le a felindulása után. Hallottam ahogy felbaktat a lépcsőn, de nem nagyon izgatott. Ebben a helyzetben nem akartam senkit sem látni. Örültem, hogy magamra hagyott.

- Natalie! –zavart meg a borzalmas ordítás odafentről.

Helló...

Mivel elég sokaknak nem tetszik a történet, és már hétszer cseréltem fejlécet, hátteret... Egy időre szünetel esetleg végleg bezár a blogom.

5. Fejezet - Meg kell tenned Elie! Tedd meg!

El sem hiszitek mennyire örülök... Nem lett meg a két megjegyzés itt, de facebookon hármat is kaptam. Sőt van egy feliratkozóm is, amit álmomban nem gondoltam volna... Nagyon köszönöm, tényleg jól esett.
Igyekszem izgalmas részeket hozni. Jó olvasást!

*José szemszöge*

- Minden rendben lesz. –húztam közelebb magamhoz Eliet. Sűrűn kapkodta a levegőt és keservesen sírt. A mentők hamar kiértek és beszállították az eszméletlen Benett bácsit.
- Mi lesz ha… Ha… - nézett a szemembe, bánatos arccal.
- Erre ne is gondolj. – öleltem szorosabban. Én is féltem ahogy ő is, a legrosszabbtól tartottam.

- Drágám! Mi történt? Siettem ahogy csak tudtam. Hol van apád? – rohant be a fehér kórházi bejáraton egy szőke, csinos nő, édes parfümtől illatozva.
- Nem tudjuk mi van vele. – válaszoltam a barátnőm helyett, mivel ő nem volt beszélő állapotban.
- De mégis mi történt? – Jelentek meg a könnycseppek a szőke nő szemében.
- Benett bácsi, rám támadt, mivel azt hitte bántottam Elie –t. Aztán rosszul lett. – meséltem a történteket, mire a mellettem ülő lány hangosan felzokogott.
Ebben a percben kilépett egy fáradt, izzadt orvosnak kinéző férfi.
- Doktor úr! Mi történt? – lépett elé Benett néni.
- Mrs. Benett? –kérdezte a doki, mire Elie anyukája bólintott. – Mindent megtettünk. Sajnálom. – mondta rezzenéstelen arccal az eddig csak filmekben hallott szavakat.
- Nem! Ez nem lehet! Lehetetlen! Apu! – ordítozott a barátnőm. –Apu! Ezt nem teheted velem! – kezdett rohanni az ajtóhoz, ahonnan az imént a fehér köpenyes ember jött ki.
- Oda nem mehet be kisasszony! – próbálta elállni az útját testével az orvos, sikertelenül.
- Apu! Apuci!- ordítozott tovább, mikor meglátta a fehér lepedő féleséggel letakart holttestet.
- Kisasszony, nyugodjon meg!- kapta el egy ápolónő a karját, mielőtt kitakarhatta volna halott apját.
Elie még ordított egy sort, mikor lábai ma már másodszorra adták meg magukat és a lány zokogva földre rogyott.

*Elie szemszöge*

Mosolyogva ébredtem, puha, rózsaszín ágyamban. A résnyire nyitott ablakon beáramló fényből arra következtettem, hogy reggel van. Micsoda rémálom. Azt álmodtam, hogy José elköltözik. Aztán apukám… Szóval, szóval apukám meghalt. Mekkora hülyeség.
Kimásztam az ágyból, mire valami nagyon furcsa dologra lettem figyelmes.  Abban a ruhában voltam amiben „álmodtam” magamat. Szörnyű gondolatok csaptak össze a fejemben, nagy vihart kavarva odabenn.
Elgyengültem.  Az éjjeli szekrényemre pillantottam. Megláttam rajta valamit ami nem oda való. Egy papír cetlit. Lassú léptekkel haladtam a rózsaszín terítővel letakart szekrényke felé, amin egy lámpa és a telefonom volt elhelyezte.
Felemeltem a levelet és olvasni kezdtem:

Szerelmem!

El sem tudod képzelni mennyire fáj, hogy nem lehetek  veled. Elie! Kérlek légy erős! Minden rendben lesz. Megígérem. Nem tudom elképzelni mekkora fájdalmat érezhetsz most. Hidd el, nem akartalak itt hagyni egyedül. Hívj ha kelle, meg ha nem akkor is. Én is írok majd.
Egy hét múlva jövök. Tarts ki! Vigyázz anyukádra.
A családom is őszinte részvétét nyilvánítsa.
 Millió puszi: José

Összetört bennem valami. Soha nem gondoltam volna, hogy egy napon veszítem el Josét és az apámat. Visszabújtam a takaróm alá, ruhástól és tágra nyílt szemekkel néztem a semmiben. Nem tudtam sírni. Nem akartam semmit csak meg halni. Hirtelen megszűntek az érzéseim. Egyszer csak valami belehasított a fejembe és a testemet mintha átdöfte volna egy tőr. Akkorát üvöltöttem, hogy beleremegtem.
Testem rezegni kezdett. Minden porcikám görcsösen rángatózott.
Nem tudom meddig voltam ilyen állapotban. Az időérzékem romokban állt.
Mikor úgy éreztem, összeszedtem magam, felültem az ágyra és az éjjeli szekrényemből előkotortam egy dobozka fájdalom csillapítót.
Félni kezdtem. Egyenesen rettegtem. Leginkább magamtól. Ajkamat összeszorítottam, gyomrom görcsbe rándult.
Megszorítottam a zöld dobozkát amiben a tabletták voltak. A karton összegyűrődött, a tablettákat körülölelő műanyag lapocska pedig csörgő hangot adott ki. Nem voltam teljesen ura a gondolataimnak. Karjaim maguktól cselekedtek.
 Öngyilkosság! Öngyilkosság! Öngyilkosság! – zakatolt a fejemben egy hang. –Meg kell tenned Elie! Jobb lesz, hidd el! Tedd meg!

4. Fejezet - Megöllek te szemét!

Utolsó elkeseredett próbálkozásom ez a fejezet. Remélem valakinek elnyeri a tetszését. Jó olvasást!

*José szemszöge*

- Szóval most már végleges? – szorult görcsbe a gyomrom.
- Tudom, hogy nehéz. –tette vállamra a kezét anyu. – Egyébként összecsomagoltál?  - tette fel a kérdést, amire hatalmas fájdalmat éreztem.

Szóval most már biztos… Nem egész két hét múlva költözünk. Költözünk a világ másik felére. Sőt! Holnap indulunk megnézni a helyet és elrendezni néhány dolgot. Valószínűleg abban a kosztanyában nem tudom folytatni az egyetemet a mostani szakon. Délelőtt megyünk. Itt kell hagynom Eliet. Most csak egy hétre. De kis idő múlva örökre. Ma el kell neki mondanom. Mindenképpen.
Bementem a szobámba, kissé magamra csapva barna ajtómat. Rádőltem a fekete, fehér csillagos ágyneművel letakart egy személyes ágyamra és a plafon alatt húzódó kék csíkot bámulva mélyedtem gondolataimba.
Minden lehetséges variációt végiggondolva, miként reagálhat a barátnőm, felvettem egy fehér pólót és egy sötétkék szűk farmert. Kiabáltam anyunak, hogy elmentem majd felhúztam a tornacipőmet és elindultam a másik utcában lakó Elie-hez.

- Nyitom! –hallottam a lány hangját és a lépcsők zuhogását miután mutatóujjamat a csengőre tapasztottam.
- Szia! – néztem gyönyörű barna szemébe, mikor átlépte a fehér küszöböt.
- Szia… - válaszolt és megölelt. – Öhmm.. Gyere csak be. –lépett félre helyet adva nekem. Levetettem fekete Nike márkájú tornacipőmet és felhelyeztem a polcra, Elie cipője mellé.
Felmentünk a szobájába, melyhez vezető útvonalat már csukott szemmel is megtudtam volna tenni.
Leültem az ágyára, ölembe rántva őt.
- Elie… Holnap elutazom. – mondtam remegő hangon
- Rendben, meddig maradsz? – ráncolta homlokát és felállva jelezte nem tetszését.
- Körülbelül egy hétig. – válaszoltam az imént feltett kérdésre. –Elie, valamit el kell mondanom. –néztem a rózsaszín puha szőnyegre, mialatt próbáltam kitérni a lány tekintete elől. A homlokán megjelent ráncok egyre mélyültek, a szemében pedig megcsillant egy könnycsepp. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy mindent tud. Talán Lore mondott valamit?
Megráztam a fejemet és belekezdtem:
- Elie…- próbáltam még kicsit időt húzni.
- Szóval ki az? –sziszegte fogai közt. Hangjában haraggal. – Ki az José?
Megállt körülöttem az idő. Soha nem lettem volna képes megcsalni a lányt akit az életemnél is jobban szeretek.
- Elie, szombaton elköltözöm. Elmegyek. Nagyon messze. Detroidba. Elköltözöm Elie! – emeltem fel a hangomat, a lányt barna szemeibe nézve, homályos könnyfátylamon keresztül.
Elie nem mozdult. Szemei nagyra nyíltak és csillogtak. Teljesen leblokkolva térdei megrogytak.
- Elie! –indultam felé, miközben igyekeztem összeszedni magam.
- Menj el innen José! Kérlek. – motyogta ajkai mozgása nélkül. – Kérlek menj el! – ismételte a szavakat.
- Lehunytam a szememet és szőke hajamba túrtam. Nagyon melegem volt és teljesen leizzadtam. Mikor éreztem, hogy nem tudok mit tenni, megindultam a világos barna ajtó felé. Hátam mögött hallottam ahogy a lány lábai megadják magukat és földre kényszerítenek egy törékeny testet.

A barna ajtó hirtelen kicsapódott és a barátnőm dühtől elvakult tűzvörös arcú apja ugrotta át a küszöböt.
- Te szemét! Mit képzelsz, ki vagy te? Mit tettél? – Rángatta meg a pólómat és a falnak szorított.
- Hé! Benett bá! – szuszogtam, mivel az idegbajos ember már a nyakamat szorongatta.
- Megöllek te állat! – ordibálta a gyönyörű jelzőket.
Azt hittem ez az őrült tényleg meg fog fojtani. Már lepergett előttem az egész életem, mire Elie végre beleavatkozott.
- Apa, hagyd! – vetette magát dühöngő apjára. – Apa! Hagyd már abba! – ordibálta, sikertelenül.

Már alig éltem, mikor a szorítás megszűnt és levegőért kapkodva támasztottam egyik karomat  a világos rózsaszín falnak.
- Apu, nyugodj meg! Mi van? Mi van veled? – hallottam Elie kétségbeesett hangját, mikor már jutott némi levegő a szervezetembe. A lány a földön fetrengő apját rázta kétségbeesetten. Mikor végre észbe kaptam, elrántottam a vörös, kisírt szemű barátnőmet apja mellől és a zsebembe kutattam a telefonom után.
- Hagyd békén! Csak rosszabb lesz. – kiabáltam barna szemeibe, mialatt a mentőket tárcsáztam.
- Abbey Road 26. –hadartam a telefonba.
- Mi történt? – hallottam a női hangot a vonal másik feléről.
- Siessenek kérem, rosszul lett... Azt hiszem elájult. – néztem a még mindig földön fekvő támadómra, aki közben elvesztette az eszméletét. A telefonomat visszadugtam  a zsebembe és magamhoz szorítottam a zokogó lányt.

3. Fejezet - José vagy nem José

Nem tudom hányan olvassátok... Jó lenne ha visszajeleznétek. Jó olvasást!

*Elie szemszöge*

Reggel korán kezdett csörögni a telefonomon tegnap este beállított ébresztő.
Álmosan bújtam  ki puha, rózsaszín szívecskékkel gazdagon díszített pokrócom alól majd megdörgöltem a szememet. Rossz döntés volt… Már csak a hozzáérés is fájdalmat okozott. Visszagondolva az estére nem sokat aludhattam. Kezemet óvatosan a párnámra csúsztattam. Rózsaszín párnahuzata hideg és nedves volt. Tegnap ezek szerint bőségesen megöntöztem könnyeimmel. Mivel este elmorzsoltam az összes könnyemet, és könny csatornáimat sem akartam tovább zaklatni, csak lehajtott fejjel keltem fel ülő helyzetemből és a fürdőszoba felé imbolyogtam. A tükörbe nézve, megráztam dús haj koronámat. Egy kisírt, vörös szemű, hófehér arcú, sápadt és halálos betegnek látszó barna kócos lány tekintett vissza rám. Egy kóbor tincsemet a fülem mögé simítottam, mire arra lettem figyelmes, hogy valószínűleg a hajam is kapott a tegnap esti könny áradatból.
Kissé lehajtva fejemet mélyedtem a gondolataimba. Majd elővettem egy kör fésűt a tükrös szekrényből.
Egy lépést tette hátrafelé, hogy legyen elég helyem a hajas művelethez, majd vad háborút vívva barna szénaboglyámmal végre sikerült valamennyire helyre állítani a frizurámat.
A fésülködés után előkotortam némi sötétebb sminket egy pink kis táskából amit szintén a tükör szekrényben tartottam.

Miután sikerült elvégeznem a reggeli teendőket, a ruhás szekrényem felé indultam, közben próbáltam összerakni a fejemben egy ruha kombinációt. A sötétbarna szekrénykéhez érve, körmömet végig húztam a radiátor tetején, ami csilingelő hanggal kívánt nekem jó reggelt.

Suliba természetesen nem igazán szoktam kicsípni magam, ma reggel is csak egy egyszerű nadrágot vettem fel pulcsival és tornacipővel.

Még épp elég időm jutott beledobni a tolltartómat  kék hátitáskámba és loholtam le a konyhába.
A szobám az emeleten van, az ebédlő felett. Rohanásomra a lépcsőfokok fájdalmas csikorgással üdvözöltek, mintha csak azt kérnék, hogy lassabban!
- Szia kicsim! Elkéstél. – mosolygott anyu, egy alufóliába csomagolt szendviccsel a kezében. Nem tudom, hogy sonkás vagy kolbászos de majd kiderül.
- Igen tudom. Szia, szeretlek. – nyomtam egy gyors puszit az arcára majd folyattam az imént megkezdett rohanásomat.
- Hé! Hideg van odakinn!  - rántott vissza anyu, mire észrevettem, hogy a másik kezében egy fekete, fehér kockás szövet kabátot tart.
- Köszi. – intéztem felé egy hálás mosolyt és kiléptem a fehér ajtón.
Épp, hogy el tudtam érni a buszt.


Hazafelé, sétálva ismét előtörtek belőlem az érzések. A gondolatok, hogy nemsokára újra látom Josét és, hogy valószínűleg megcsal engem. Az idő múlásával egyre inkább biztos vagyok benne. Egy lapos kavicsot rugdosva haladtam, mint egy részeges. Egy óvatlan pillanatban szememből előpattant egy sós vízcsepp. Félrehúzott szájjal töröltem le a hívatlan vendéget nem engedve, hogy végig folyjék az arcomon, nedves nyomot hagyva.

A fehér, kopott piros tetős ház elé érve, majdnem tovább mentem. Teljesen el voltam foglalva az agyamban kavargó gondjaimmal. Megfogtam a kilincset és beléptem a fehér ajtón. Egy lábon ugrálva a barna, lakkos parkettán próbáltam levetni a cipőmet és  a kabátomat egyszerre. Végül sikerült. Cipőmet a fekete cipő polcnak titulált ajtó nélküli szekrény felső polcára helyeztem és elindultam a narancssárgára meszelt nappaliba.
- Apuci! – csillant fel a szemem aput megpillantva a barna szőrmével leterített kanapén ülve. Már egy hete nem láttam. A munkája miatt sokat utazik és kevés időt tölthetek vele. Még múlt héten ment el egy üzleti útra, azt hiszem Berlinbe. Egy agyon fejlesztgetett autó alkatrészek gyártásával foglalkozó gyárnál dolgozik.
- Rózsika! – pillantott ki újságja mögül, mikor meghallotta a hangom. A „ Rózsika” becenevet rózsaszín függőségem miatt kaptam még nagyon régen. Nem azért mert olyan menthetetlenül imádom ezt a színt,  csak szerintem jól néz ki. Így mikor a szobám meszeléséről folytak a tárgyalások nem volt kérdés a szín.
- Hiányoztál. – öleltem meg enyhén őszülő apukámat.

- Maga is nagyon hiányzott. Egész úton hazafelé azon gondolkodám, miként fogom szólítani a rég nem látott leányt! - próbált mosolyt csalni az arcomra, nagy sikerrel.
- Rózsika! – vágtam rá, kissé ellaposítva a poént.
- Apu, José mindjárt itt van, most fel kell mennem. Rendbe szedem magam. – mondtam lehajtott fejjel, a reggel még panaszkodó lépcsők felé indulva, mivel Joséra gondolva, ismét megindultak könnycsatornáim, melyeket gondosan tápláltak szomorúsággal a gondolataim.
- Elie! Valami baj van? – hallottam a hátam mögül az aggodalommal telt apai hangot.
- Azt hiszem Josénak van valakije. –bukott ki belőlem a már tegnap óta nyomasztó mondta.

2. Fejezet - Valami nincs rendben

Meghoztam a második fejezetet, ha érdekel valakit. Jó olvasás :)

*José szemszöge*

- Beszélnünk kell. –nyögtem ki végre, amit már tegnap óta meg akartam beszélni a lánnyal, de a szívem szakad meg ha erre a témára gondolok.
- Mond!- mosolygott Elie, de láttam barna szemeiben, hogy előre fél a mondanivalómtól. Teljesen megnémultam. Nem tudtam elmondani neki. Lesütött szemekkel bámultam a pokrócomat, nem tudtam tovább a lány szemébe nézni. Nem voltam képes a szemébe mondani.
- Valami baj van?- hajtotta barna fejét az ölembe, hogy rá tudjak nézni. Gesztenye barna szemei csillogtak, vagy inkább ragyogtak a résnyire nyitott ablakon beszűrődő fénysugaraktól. –José, mi a gond?- Tűnt el a mosoly arcától és jelentek meg a helyén az aggodalmas ráncok. – José? Mi a gond?- zökkentett ki ismét az álom világomból.
- Semmi, kicsim. – Mondtam végül és nagyot szusszantam. Gyáva vagyok. Egyszerűen nem tudom elmondani neki.
- José, nem csináld már! – emelte fel a hangját és idegesen túrt hullámos barna hajába. Arcán még mindig ott éktelenkedtek az aggodalmas ráncok.
- Semmi. – Válaszoltam vigyorogva, ismét visszahozva az előző vidám Josét, félresöpörve a gondjaimat. Bármennyire is nem szeretném, muszáj lesz elmondanom a történteket. – Tudod mit akartam mondani? – Varázsoltam csibész mosoly az arcomra.  –Tudod mit? Tudod?- közelítettem Elie -hez akinek időközben eltűnt az aggodalom arcáról és ő is vigyorgott, jelezvén, hogy tudja mit akartam.
- Menjünk valahová! – hajoltam el tőle egy csók után.
- Szörnyű vagy! – rebegtette fekete szempillát a mellettem fekvő, vagyis alkarjára támaszkodó barna hajú lány.
Elie fegyver szünetet kérve bement a fürdőszobába, sminket igazítani, míg én ismét a telefonommal kezdtem babrálni.
Miután kijött a kékre meszelt fürdőszobából, aminek ajtaja az íróasztal mellett helyezkedett el, komótosan elindultunk. Ő felvette a balett cipőjét, én pedig a cipőhúzót kezdtem keresni. Mikor megtaláltam,  segítségével belebújtam az agyon kopott tornacipőmbe, mire Elie elmosolyodott.
Szóltam anyunak, hogy elmegyünk, majd kiléptünk ugyan az ajtón, de egyenlőre nem tudtam, hogy hová indulunk. Reméltem, hogy a barátnőm nem fogja megkérdezni, de mégis megtette…
- Nem tudom. – vallottam be végül, mire mindketten elmosolyodtunk, egy apró szájra puszit váltva.
- Mi lenne… Mi lenne, ha csak úgy céltalanul sétálgatnánk? – hangsúlyoztam költőt játszva, mire Elie elnevette magát.
 - Rendben.  –helyeselte egy apró biccentéssel.
Valljuk be, volt egy kis hátsó szándék is ebben a „céltalanul sétálgatós” dologban. Nem voltam valami kreatív, szóval reméltem, hátha akad alkalom az út során, mikor elmondhatom a titkomat.

- Most pedig fagyit fogunk enni hölgyem! –próbáltam előhozni a leghivatalosabb hangomat egy hot dogos kocsira mutatva.
- Ezt te sem gondoltad komolyan!  - nevette el magát a mellettem álló lány.
- Hoppá, akkor hot dogot fogunk enni. – vontam meg a vállam pár másodperc bambulás után, miután feleszméltem, hogy miről van szó. Még mielőtt áthaladtunk volna az úttesten jutott pár másodperc egy apró csókra, mire a jelzőlámpa zöldre váltott.

- Tiszta maszat lettél! –vigyorogtam a lányra.
- Azon segíthetnél…  - mosolygott közelebb húzódva hozzám, mire én nem tétlenkedve nyaltam le az arcáról a ketchup foltot.
- Fúj!  – törölte végig nyálas arcát.

Két órát sétálgattunk, folyton vihogva és be nem állt a szánk. Körülbelül este hat óra lehetett mikor Elie – ék kapujába értünk. Az ég már kezdett vörös árnyalatokban pompázni a lemenő nap sugaraitól.
- Holnap mikor jössz haza a suliból? –érdeklődtem, kissé bűntudatot érezve a titkolózás miatt. Csodálkoztam, hogy a barátnőm semmit nem vett észre. Vagy előfordulhat, hogy mégis, csak nem szól róla.
- Három felé. Lenne kedved átjönni? –kérdezte tündéri hangon, boci szemekkel.
- Persze.  Négy körül jövök.  –hadartam el a válasznak szánt mondatod, majd búcsúzás ként a lány gyönyörűen, csillogó barna szemeibe néztem és megcsókoltam.

*Elie szemszöge *

A hosszú séta után rendesen kifáradtam. Igyekeztem minél hamarabb megenni a vacsorának szánt sonkás szendvicsemet és lepihentetni fáradt végtagjaimat.
José, ma egész nap furcsán viselkedett. Egyszerűen nem volt önmaga…
Holnap muszáj lesz rákérdeznem. Ez nem mehet így tovább. Leginkább attól félek, hogy egy másik lány van a dologban. Ha tényleg ez a helyzet abba én bele halok.
Meglátjuk mit hoz a holnap…- gondolkodtam elmorzsolva pár könnycseppet.

1. Fejezet - Beszélnünk kell!

Helló, gondolom még nem sokan olvassátok a blogomat, sőt van egy olyan érzésem, hogy még senki... Remélem ez a jövőben meg fog változni, azért kérném, hogy aki elolvasta, jelezzen vissza, hogy mi a vélemény. Előre is köszi :)
Meghoztam az első fejezetet. Lehet kicsit uncsi, de igyekezni fogok. Jó olvasás :)

-Két héttel ezelőtt-

*Elie szemszöge*

Körülbelül öt éve, hogy kikerültem az árvaházból. 13 voltam. Még egész kiskoromban, négy évesen költöztem be az intézetbe, egy éves kisöcsémmel, Luke-kal. Őt hamar örökbe fogadták, és elválasztottak minket egymástól. Kis gyerekként könnyen túltettem magam  elvesztésén. Azóta nem hallottam róla. Nyolc évet töltöttem odabent. Az örökbe fogadó szülők általában a csecsemőkért mennek. A legtöbb idősebb gyerek-mint amilyen én voltam- rendszerint tizennyolc éves korukig intézetben maradnak. Mindenkinek azt mondják, hogy hamarosan jön valaki aki haza viszi őket, és boldog családban élhetnek. Minden gyerek erre vár, a szerencsésebbjeivel pedig meg is történik a csoda.
Így kerültem én egy kedves házaspárhoz, akiket teljes mértékben a szüleimnek tekintek.
Az intézeti iskolából egy átlagos általános iskolába írattak, ahol senki nem tudott semmit a múltamról. Jelenleg a szomszéd nagyvárosba szenvedem a gimi negyedik osztályát.

- José! José! Hé, már! Nem teheted ezt velem!- próbáltam torkom szakadtából ordítani ami a röhögés miatt elég furcsán hangzott…- Hagyd már abba te őrült! Utállak!- püföltem a barátom hátát, mikor kimásztam szorításából és felülre kerültem.
- Szeretlek. –csókolt meg és hátradöntött az ágyon, így folytatva csókunkat.
Valami nincs rendben… Futott végig egy röpke gondolat a fejemben.

José az egyetlen ember - a szüleimen kívül - akinek teljesen megnyílok, és akivel egyáltalán szóba állok. Mikor örökbe fogadtak, ő volt az egyetlen barátom. Én tizenöt, ő tizenhat éves volt mikor összejöttünk. Igen, az első felejthetetlen élmények. Első szerelem, első csók… Vele lett teljes az életem.

- Nem megyünk el valahová?- mondtam meggondolás nélkül. - Vagy át mehetünk hozzánk…
- Mért? Nem jó itt? – nevette el magát és édesen végigsimított egy barna fürtömön.
- Maradjunk, nekem mindegy, csak veled lehessek. –kezdtem a nyálas dumát.
 Az árvaházban nem voltak barátaim. Ez most sem nagyon változott, de legalább itt van velem egy fiú akit teljes szívemből szeretek.
-  Elie! José!! Elie! –hallatta csilingelő hangját a szőke fürtös kicsi lány. – José!
- Mi van Lore? Mit akarsz? – dörmögött a bátyja, leszállva rólam. Kicsit kínos volt a helyzet, mivel José épp rajtam feküdt, mikor a húga berontott.
- José… - rettent meg a kislány, bátyja haragjára. Egy kis ideig törte pici fejecskéjét, hogy mit is akart mondani, de sehogy nem akarózott eszébe jutni a fontos információ, ami miatt megzavart minket.
- Elfelejtettem. – motyogta tündéri hangon, boci szemekkel, az ujjacskájával hadonászva, hátha eszébe jut...

José mérgesen rázta meg a fejét. – Ha nem jut eszedbe, akkor ki lehet menni a szobámból. – emelte fel a hangját, megdorgálva a hat éves szöszi lánykát, aki  egy tapodtat sem moccant.
- Tünés! – ismételte bátyusa a legcsúnyább tekintetét előkotorva.
Mikor Lore továbbra sem volt hajlandó kimenni, José hirtelen felpattant, vagyis felpattant volna, de megszorítottam a karját.
- José, ne légy gonosz… - mosolyogtam a kislányra, és feltápászkodtam a puha, kék és sárga, hosszanti irányban csíkozott pokróccal leterített ágyról az ölembe vettem Lore-t. Leültem vele és megsimogattam szőke tincseit, melyek egy kék masnival szoros copfba voltak fogva.
José eleinte rosszallóan nézte minden mozdulatomat, de nem szólt egy szót sem. Mikor végre belenyugodott, hogy most egy kicsit Lore – val foglalkozom, inkább hátradőlt és a telefonjával foglalatoskodott. 

Kicsivel később Lore meggondolta magát, és udvariasan lepattintott, miszerint nagyon fontos dolgokat kell elintéznie, a királyságában, mivel az összes unikornis megbetegedett a birodalmában.
Miután elhagyta José birodalmát, az unikornisokhoz sietve, a bátyja gondterhelt arccal küldte pihenőre a telefonját és innentől kezdve rám koncentrált. Mellé feküdtem, a fejemet pedig a vállára hajtottam. Nem kérdeztem semmit, vártam, hogy magától elmondja.
- Elie, beszélnünk kell. – kezdett bele végül. Hanglejtéséből semmi jót nem szűrtem le.

Prológus

*Elie szemszöge*

-Ég veled!- Öleltem meg azt a fiút akit mindennél jobban szerettem és még mindig szeretek. Soha nem fogom elfelejteni, talán egyszer képes leszek feldolgozni, hogy elmegy és magával viszi az egész szívemet. Helyette itt hagyja az emlékét és a hasogató fájdalmat a kitépett szívem helyén.
Megöleltem a srác mellett álló kis lányt is akinek gyönyörű kék szeméből egy aprócska víz csepp csordogált végig hófehér arcocskáján.
-Mindig szeretni foglak Elie!-tört ki zokogásban a kis leányzó. Átkaroltam a derekát és felemeltem. A kis szőke lányka egyre jobban belefeledkezett a sírásba, ezért óvatosan lehajoltam és mikor a lába leért a földre, elengedtem. Ő még utoljára megszorította a nyakamat majd eltávolodott tőlem. Megfogtam mindkét kezecskéjét és leguggoltam hozzá.
-Vigyázz magadra Lore!-adtam egy búcsú puszit a homlokára. Ő bólintott, mire göndör szőke tincsei lazán megremegtek és a telepakolt autóhoz vette az irányt miközben folyamatosan engem nézett könnyes kék szemeivel. Mikor beszállt apró tenyereit az ablakra tapasztotta és továbbra is engem bámult.
A kislányt immár hanyagolva innentől csak a fivérére koncentráltam.
Nem igazán tudtam mit mondani. Elmorzsoltam pár könnycseppet és utoljára öleltem meg a szőke, kék szemű fiút, aki komoran állta mint egy deszka. Szeme ugyan nedves volt de könnyeinek nem sikerült utat törni.
Szorítottam a fiút, ahogy csak tudtam. Szinte erőlködtem, mire izmaim csődöt mondtak, és térdeim megrogytak. Két erős kar kapott el és tartott meg.
- Légy erős Elie! Minden rendben lesz, hidd el. Nézett mélyen szemembe a kék szem pár ami mindig elvarázsolt, de most nem tudtam beléjük mélyedni. Lehajtottam a fejem és nyeltem egyet.
- Szia .- néztem vissza az engem figyelő szemekre és egy puszit nyomtam a fiú arcára. 

Ő bólintott és megfogta a kezem. Először megszorította majd lassan elengedte. Már nem szóltunk semmit. Még egyszer a szemembe nézett, mintha lefényképezte volna az arcomat , majd hátat fordított. Ekkor láttam utoljára annak az arcát akibe beleszerettem. Akit mindennél jobban szerettem és az egyetlen akinek teljesen megnyíltam. Végig peregtek előttem a vele töltött évek, mert évekről volt szó. Gondolataimból a becsapódó autó ajtó és beinduló motor zökkentett ki. Feldübörgött a fekete autó és kigurult az életemből. Az ablakban még láttam a kislány sápadt arcocskáját szőke fürtjeivel.
Lehajtottam a fejem és összerogytam a járda szélén. Arcomat a tenyerembe temettem és zokogtam. Zokogtam, de olyan fájdalommal a lelkemben, ami átjárta az egész testemet.

Szereplők

-------------------------------------------------------------------------------------------

Név: Elie Benett

Kor: 18
Leírás: Igyekszik helytállni az életben, ami nem kínálja habos tortával.
Vajon sikerül feldolgoznia a szörnyűségeket?

" Ahonnan én jövök ott nem létezik fájdalom. Ahol most élek, a lélegzet is fáj nagyon. "

-------------------------------------------------------------------------------------------

Név: Matt Wilkinson

Kor: 18
Leírás: Matt lesz az a fiú aki mindenben segíti Elie-t és megkűzd szerelméért. De vajon
tiszták a szándékai?
És különben is... Bármi megtörténhet.

" Minél nagyobb a szív, annál nagyobbat szív"

-------------------------------------------------------------------------------------------

Név: José Klartson

Kor: 19
Leírás: Elie és José az álompár... Szép is lenne, de sajnos az élet közbeszól.

" Nélküled fáj, sajog  szívem. Nélküled üres az életem. Éjszakánként csak rólad álmodom, magányosan síros az ágyamon. "
-------------------------------------------------------------------------------------------

Név: Adam More

Kor: 15
Leírás: A titokzatos srác. Az biztos, hogy van valami köze Elie -hez. De vajon mi? Félreértés ne essék, mikor a srác képbe kerül már 16 éves.

" Minden lehetséges. Csak ami lehetetlen az tovább tart. "
-------------------------------------------------------------------------------------------
Név: James Blake

Kor: 29
Leírás: A diákok körében nagyon is népszerű igazgató úr, avagy Mr. Blake. Első házasságából származó, nem vér szerinti lányával, Shane-nel él. Felesége, aki jóval idősebb volt nála (Shane anyukája) pár éve autóbalesetben elhunyt. Vajon milyen szerepet fog betölteni Elie életében?

" Az öregség a tévedések korszaka, az ifjúság a csalódásoké. "
-------------------------------------------------------------------------------------------

Név: Natalie Benett

Kor: 34
Leírás: A történet folyamán Elie egyetlen támasza a nevelőanyukája marad. Ő az aki mindig és mindenben készen áll segíteni. Vajon képes lehet egy anya is megszomorítani az egyetlen lánya életét? Nem, ez valószínűleg nem lehetséges. Vagy mégis?

“Az anyák gyerekeik kezét csak egy ideig fogják, de a szívüket mindörökké.”
-------------------------------------------------------------------------------------------