2013. december 24., kedd

Karácsony

A többség döntését figyelembe véve megírtam a karácsonyi rész. Igazából nem vagyok oda érte, de az ünnepek alatt kicsit kikapcsoltam. Ennek ellenére tekintsétek úgy mint az én karácsonyi ajándékomat, engem pedig nyugodtan megajándékozhattok pár pipával és megjegyzéssel. Szóval kellemes karácsonyi ünnepeket és sikerekben gazdag boldog újévet kívánok mindenkinek!

*Elie szemszöge*

Szerintem az az ember aki nem szereti a karácsonyt nem normális. Sajnos idén sem jött össze a fehér ünnep, de legalább nem esik az eső mint tavaly. Tegnap este felhívott valaki. Olyan valaki akire álmomban sem gondoltam volna. A valaki közölte, hogy két napra haza utazik a családjával karácsonyra. Több mint egy órán át beszélgettünk. Nagyjából sikerült elmesélnünk egymásnak az elmúlt pár hónapban történteket. Legalább nem fog megijedni, ha egy vak lánnyal találkozik, aki nem igazán olyan mint akit itt hagyott. Ennek ellenére felhőtlen öröm járja át a lelkem, hogy újra láthatom azt az embert aki fontos volt az életemben, és mái napig kedves számomra.

- Örülök, hogy újra látlak José! Nagyon hiányoztál. –ugrottam a fiú nyakába, mikor kinyitottam az ajtót.
- Hé, én is itt vagyok. –rángatta meg nadrágomat Lore, tündéri hangját hallatva.
- Édesem. Te is nagyon hiányoztál, tudod ugye? –hajoltam le hozzá egy puszit nyomva arcára.
- Ahhoz képest, hogy úgy volt soha többé nem látjuk egymást itt vagyunk. –ölelte át még egyszer a fiú. Elnevettem magam. Igencsak viccesnek találtam José kijelentését.
- Gondold csak át még egyszer mit mondtál! –mosolyodtam el spontán.
- Bocsánat. –válaszolt félénken, némi töprengés után.
- Elie! Drágám, hogy vagy? Ezer éve nem láttalak.–hallottam közeledni José anyukájának hangját.
- Klartson néni! Klartson bácsi! –nyújtottam  karomat a hang irányába. Ujjaimat két kéz markolta meg egyszerre, majd egy csoportos ölelésben kötöttem ki a Klartson család keblein.
- Apropó... Jöjjenek csak be, nagyon hideg van idekint. –hadartam zavartan.
Hamarosan az ebédlő asztalnál szorongtunk hatan. Szívembe öröm és melegség költözött. Fantasztikus élmény ként éltem meg azt, hogy újra találkoztam José-val és a családjával.
Klartson néni eszméletlen finom diós sütit hozott. Egyszerűen nem tudtam abba hagynyi a majszolást.
- Gyerünk a nappaliba. –adtam ki a parancsot, majd felállva, a falat tapogatva a szoba felé vettem az irányt. José és Lore is velem tartott, de Mr. és Mrs. Klartson a konyhában maradt anyuval.
- Milyen Amerika? –kérdeztem fülig érő szájjal mikor mind a hárman a kanapéra huppantunk.
- Egyszerűen imádom. Rengeteg lehetőség van, bármire. Az emberek viszont nem a legkedvesebb népség. És ha hiszed, ha nem, nagyon hiányzol Elie. –vélaszolt José. Igazán jól esett amit mondott, és örültem, hogy rendeződik az élete, még akkor is ha ez nekem nem adatott meg.
- És mond csak, Lore! A bátyád túl tette már magát rajtam?  Van már másik barátnője? –kaptam ölembe a szöszit. Egy kósza fürtje vadul arcomba csapott a lendülettől. Teljesen ártalmatlan kérdésnek szántam, mivel már a búcsúzáskor megbeszéltük, hogy mindketten esélyt adunk az új szerelemnek. Teljes mértékben egy kedves barátként tekintettem José-ra. Az iránta táplált érzelmeim teljesen eltűntek. Természetesen nehéz volt titokban tartani a terhességet és a nemrég történt dolgokat, de sikerült.
- Igen. –vágta rá határozottan a fürtös. Kicsit meglepődtem ugyan, de ennek ellenére öröm járta át a szívemet. Örültem José boldogságának. – Jasmine-nek hívják. Barna, hullámos haja és barna szeme van. –sorolta Lore a lány vonásait, aki ezek szerint hasonlít rám. Bár nem láthattam, de biztos voltam benne, hogy bátyja elpirult. –Pont olyan mint te. –jelentette, lezárva a témát. Nevetnem kellett.
- Lor, ha ketten leszünk én kinyírlak. -hörkent fel a fiú. -És neked van barátod Elie? –kérdezte határozott, magabiztos hangon. Minha a világ legtermészetesebb dolga lenne szerelmi ügyeket tárgyalni az exével.
- Ez bolyolult... –hárítottam. Nem szerettem volna bele mélyedni a témába.
- Ki kér mézes kalácsot? –lépett be anyu a szobába.
A meleg sütemény illata hamarosan bejárta a szobát, keveredve a feldíszített fenyővel. 

2013. december 22., vasárnap

18. Frejezet - Mindent tudok

Emberek, hiányoztok.. Ennyire elcsesztem volna a blogot, hogy nem igazán jeleztek vissza? Egyébként meg köszi a pipákat. Remélem a mostani rész jobbra sikeredett, jó olvasást kívánok!

*Elie szemszöge*

- Hogy érted ezt? –rázta meg fejét Mr. Blake, a meglepődöttség után felocsúdva.
- Azt kérdeztem, hogy mit keresel ennél a nyomorultnál? –kopogott beljebb magassarkújában Shane.
- Te mégis mit képzelsz magadról? –hallatta szemrehányó hangját Matt. –Megbeszéltük, hogy visszafogod magad!
- Ezt ki kérem magamnak! James, azt kérdeztem, hogy mit keresel itt? –sikongatott, fülsiketítő hangon a szőkeség.
- Mi ez a számon kérés? Mit gondolsz magadról kisasszony? Egyébként meg te mit csinálsz itt? Már megint nem mentél be suliba? – halkult el egyenletesen Mr. Blake hangja, tőlem távolodva valószínűleg Shane felé indult.
- Eressz el! –szisszent fel a lány.
- Ne aggódj, mindennek meg lesz a következmény. Este megbeszéljük, és most tünés a suliba! Negyedik órára még beérsz! – hallottam egy apró koppanást, amiről arra következtettem, hogy James meg lökhette a lányt.
- Te egy vadállat vagy! És te is Matt, rohadjatok meg! Utállak benneteket. Nyugi James két hónap múlva el is tűnök! Elhúzok innen a picsába, csak titeket ne lássalak! Nem vagy az apám, és nem parancsolhatsz nekem! –ordított rikácsolva, majd szinte beleremegtek a falak úgy bevágta az ajtót. Kicsit leblokkoltam. Nem igazán fogtam még fel a dolgokat. Még végig kellett gondolnom amit Shane a fejemhez vágott.
- Elnézést kérek Elie! –tért vissza hozzám az igazgató.
- Öhm… Semmi gond, de tényleg. –éreztem egy apró könnycseppet ami alig láthatóan folyt végig arcomon. Igazából nem érdekel mit mond Shane, de ez most szíven ütött.
- Hé diri! Én is itt vagyok! –hallottam a háttérből Matt hangját.
- Igen, látlak. Azt tanácsolom, hogy te is húzz innen! –mondta szemrehányóan Mr. Blake.
- De hát van igazolásom! – nyafogott Matt felülkerekedve Blake érvein.
- Tudom. –sóhajtott a igazgató, feladva a küzdelmet. –Akkor én megyek. Elie, még beszélünk, ha te is úgy érzed –fogta meg kezemet szégyenlősen és alig láthatóan megsimogatta arcomat. Elképesztően égő volt, hogy Matt végig nézte ezt a kis jelenetet. Valószínűleg paprika piros arccal ültem a sötétségbe meredve.
- Viszlát Mr. Blake –köszöntem el halkan. Ebben a pillanatban nem esett volna olyan nehezemre letegezni, de hát Matt előtt, nem hiszem, hogy jól jött volna ki a dolog. Pár másodperc után, hallottam a csikorgó ajtónyílást és a kilincs halk kattanását, ahogy James távozott a kórteremből.
- Örülök, hogy látlak Elie! –foglalt helyet a fiú, a szokásosnál is flegmább módon. – Vagyis… Nem akartalak megbántani. –torpant meg egy cseppet, visszagondolva, mit is mondott.
- Oké, semmi gond. –jöttem kicsit zavarba. Furcsa dolgot éreztem. Erősnek és keménynek hittem magam. Valahogy olyan volt, mintha senki sem tudna ezentúl megbántani és mindent túl fogok élni. Egy szempillantás alatt távoztak belőlem az érzelmek. – Egyébként mért jöttél ide? –kérdetem egy kicsit mogorvábban.
- Kíváncsi voltam mi történt. Jobban mondva tudom mi történt. Nézd, nem akarlak megijeszteni, de az egész suli rólad beszél. –próbált sajnálkozó hangnemre váltani, de hangjában éreztem a megvetést és a kár örömöt.
- Nem érdekel. –vágtam rá mintha nem is én mondtam volna. Teljesen meglepődtem. Én eddig nem ilyen voltam.
- El kell mondanom valamit. –szólalt meg egy sóhajtás közben. –A helyzet az, hogy… Szóval… Én voltam a lakásodon. Sehol sem találtalak így keresni kezdtelek. Az történt, hogy megtaláltam az apukádról készült fényképet, és az interneten keresett előzményeidet is. –mondta egy szuszra.
- Ezt mégis hogy gondoltad? –bukkant elő egy kövér könnycsepp szemem sarkából, visszanyerve előző énemet.
- Pont úgy! –tanúsította intelligenciáját Matt.
- Rendben, akkor tudsz mindent. Mit akarsz csinálni? –húztam el a számat, a legrosszabbtól tartva.
- Minimum szét kürtölöm az egész suliban! –vihogott a fiú. Teljesen lesokkolva gondoltam bele a következményekbe. Féltem, hogy mi fog történni, de hát nekem már mindegy. Előbb vagy utóbb mindenképpen ki fognak derülni a dolgok. – El tudod te képzelni mekkora szenzáció leszel? Rendben, már nem először történik meg, hogy valaki tizenkilenc évesen szül, meg ez tökre nem nagy szám, de az, hogy a kis, ostoba, csendes, visszahúzódó lányka, aki senkinek sem árt, bekapta a legyet… Na ebből lesz pletyka az biztos. –mesélte, teljesen átszellemülve. Szóhoz sem jutottam. Persze, bele gondoltam már, hogy mit fog szólni hozzá a suli, de mégis megijedtem.
- És képes lennél megtenni? –nyögtem végül, néhány könnycseppet letörölve az arcomról.
- Nem. Nem lennék rá képes. –vett egy nagy levegőt, átváltva jó fiúba.
- Ezt hogy érted? –ültem feljebb. Meglepődtem.
- Tudod miért nem? Azért mert nem tehetem! Képes vagy felfogni, hogy bele szerettem egy… Egy lányba, aki annyira ellopta a szívemet, hogy még azt sem érdekel, hogy vak! Sőt tovább megyek. Számomra sem érthető, de az sem izgat, hogy terhes. –hadarta, a megszokott flegmázás nélkül. Hangja szinte simogatott. Erről az oldaláról még igazán nem ismertem.

2013. december 18., szerda

17. Fejezet - Az eszem megáll!

Sziasztok! Oké, oké... Régen frissítettem, de most itt vagyok az új résszel! Valószínűleg a következő rész sem fog sietni, ezért előre is elnézés kérek! Jó olvasást!

/egy hét múlva/
-Előszó-

Képes lennél feldolgozni ahogy minden összeomlik körülötted? Ha elveszítesz olyan embereket akik fontosak számodra? Fel tudnád dolgozni azt, hogy életed végéig sötétségben élj? Tudnál ezek után erős maradni és ezekkel a sebekkel tovább élni? Képes lennél bízni benne, hogy az élet nem rúg többé beléd és talán… talán veled is történik valami szép? Hidd el, akkor kapod a legnagyobb pofont, mikor legjobban a padlón vagy! Senki nem fog neked kegyelmezni. Neked kell átvészelni a történteket!
Úgy gondolod neked vannak a legnagyobb problémáid? Gondold át még egyszer!

*Elie szemszöge*

- … Ééés… bo..bol…boldogan… öööö… boldogan éé..éltek, amí..amíg meg neem hal..haltak. –húztam végig az utolsó sorokon ujjamat a vakoknak készült mesés könyvben. Igen, a vakságom végleges. Soha többé nem fogom tudni megkülönböztetni a pirosat és a lilát. Ahhoz képest egész jól fogadtam. Viszont nagyon félek. Nem tudom, mit fogok tenni a jövőbe.
- Ügyes vagy! –fogta meg kezemet a mellettem ülő hölgy, aki az elmúlt napokban rengeteg dolgot tanított. –Mehetünk sétálni? –adta kezembe a botomat, amivel már egész jól boldogulok.
- Jó napot! –vágott közbe az ajtó nyílás és egy ismerős férfi hang. –Elie, James Blake vagyok. Odakinn azt mondták már nem tart a kezelés. Várjak még?
- Tényleg! Már fél öt. Negyed órája be kellett volna fejeznünk. –hallottam ahogy Mrs. Dana felkel, enyhén hátra csúsztatva a széket, ami nyikorgó hangot adott ki. – Holnap találkozunk Elie. Szia! Viszont látásra uram! –búcsúzott el és távozott.
- Ezt neked hoztam. –foglalt helyet Mr. Blake az imént felszabadult széken. A szívem vadul zakatolt. Mit akar ez itt? És miért hozott virágot?
- Nagyon szépen köszönöm uram. Megtenné, hogy vízbe teszi helyettem? –nyújtottam vissza a remegve a csokrot. Ahogy átadtam, keze enyémhez ért. Valamiért melegség töltötte el a szívemet. –Egyébként mi járatban erre?
- Hiányoztál. –mondta remegő hangon. Az eszem megáll. Hogy érti ezt? –Mármint a suliból. –próbálta kimagyarázni magát, sikertelenül.
- Öhm… Ön is nekem. Vagyis… - dadogtam megilletődötten.
- Nézd, most nem úgy vagyok itt mint az igazgató, hanem mint látogató. Vagy ha te is benne vagy mint barát. Szólíts csak James -nek. –tért vissza a már ismert, magabiztos hangja. Meglepődtem. Pár másodpercig nem is tudtam mit mondani, de ekkor előjött a huncut és vidámabb énem, amit már hónapok óta nem tapasztalhattam.
- Na de tanár úr! Én a diákja vagyok. Ez nem fog menni. –mosolyodtam el egy kis időre, majd ismét elővettem a szomorú arcomat.
- Akkor megharagszom. – mondta. Éreztem ahogy végig simít a hajamon. Furcsán éreztem magam. Teljesen beleborzongtam. –Figyelj. Tudok rólad szinte mindent. Igen, beleértve a terhességet, a vakságot, és apukádat. Tudom azt is, hogy nincsenek barátaid.
- Ezt nem kellett volna. –lábadt könnybe szemmel. –Honnan tud mindezekről?
- Az mindegy. Megvannak a forrásaim. Ne haragudj kérlek Csak azért mondtam, hogy tisztába légy vele és, hogy tudd, van valaki akire számíthatsz.
- Nem tudom mit akar tőlem. –próbáltam védekezni.
- Csak jobban megismerni téged. Zavarna? –éreztem ismét meleg kezét a csuklómon.
- Szerintem ha nem lenne az igazgatóm, tök jóban lennénk. Így viszont elég gáz. -tértem ki a kérdés elől.
- Ne butáskodj már! Mikor engednek ki? –kacagott zavartan. Egy kicsit tényleg furcsa volt, de Blake egész szimpatikus.
- Remélem már holnap. –suttogtam a lehető leghalkabban.
- Akkor este vacsizni jössz velem! –jelentette ki a legnagyobb magabiztossággal. Erre muszáj volt mosolyognom. Tetszik a stílusa.
- Értem. Na de igazgató úr! –mosolyogtam, mialatt szívem majd kiesett a helyéről. Ez eszméletlen… Mennyire elmebetegség, hogy bepróbálkozik nálam az igazgató. Az eszem meg áll. Ez teljesen ésszerűtlen.
- Érted megyek. Abbey Road 26. igaz? –mondta, miközben hallottam ahogy felkel.
- Maga elképesztő! –mosolyogtam. Blake szebbé tette a napomat. –Mégis honnan tudja?
- Én vagyok az igazgató! Egyébként meg mondtam, hogy tegezz légyszíves! Vagy én is magázni foglak. –mondta szemrehányóan, de teljesen elpoénkodva az egészet.
- Igen is uram! Vagyis... Oké James. –mondtam elhúzva a végét. Borzasztóan idegen volt nekem a dolog. Tegezni egy tanárt? Nem, hogy az igazgatót.
- Szia! –hajolt hozzám a fülembe suttogva, majd egy gyors puszit nyomott a homlokomra. Megfagyott bennem a vér. Valószínűleg olyan színem lehetett mint egy ráknak. Kicsit kellemetlenül érintett a dolog.
- Öhm… Szóval… Szia! –mosolyodtam el kissé idiótásan. Forró leheletét még mindig éreztem, amiből azt a következtetést vontam le, hogy nagy valószínűséggel még mindig nem távolodott el tőlem.
- Jó napot Mr. Blake! Szia Elie! –nyitódott az ajtó beengedve Matt meglepődött hangját. Nem esett le rögtön a dolog. Nem tudtam, hogy hogy kerül ide ez a srác.
- James! Te mit keresel itt? –hallottam egy másik hangot ami nem Matt -hez tartozott. Ez sokkalta vékonyabb volt és csipogós. Mégis ismerős. Shane!

2013. december 13., péntek

16. Fejezet - Sötétség

Ahogy ígértem, pár nap késéssel hoztam az új részt. Ha netalán tán arra vetemednétek, hogy komit írjatok, vagy pipáljatok, ezért a továbbiakban sem fogok megharagudni. Jó olvasás!

Kinyitottam a szemem, mire elém tárult valami fekete sötétség. Hamarosan visszatért a hallásom és gépek zajára lettem figyelmes. Villám gyorsan leperegtek előttem a tegnap történtek. Hogy tehettem ezt?
- Drágám? Ébren vagy? –hallottam jobbról egy aggódó női hangot. Anya. Jobb kezemet óvatosan felemeltem és megdörgöltem szememet. Pislantottam még néhányat de hiába. Minden alakalommal ugyanabba a sötétségbe érkeztem vissza. A pulzusom valószínűleg az egekben lehetett.
- Anyu. –suttogtam rekedt hangon, ismét a szememhez kapva. –Anyu, nyitva van a szemem?
- Igen kicsim, miért? Miért kérdezed ezt? –hallottam az aggódó, de főképp meglepett hangot.
- Nee! – ordítottam torkom szakadtából. Éreztem ahogy arcomon temérdek mennyiségű sós vízcsepp ömlik végig. Szememet szorgosan törölgetve sikítottam és kapálóztam.
- Elie? Mi a baj? –fogta le anyu a karom. Hidegséget éreztem. Valószínűleg lerúgtam magamról a pokrócot. –Nyugodj meg, és mond el mi van! –kiabált rám.
- Nem látok! –ordítottam fülsiketítő hangon.
-Ez lehetetlen! – hallottam a megrémült választ, majd egy ajtócsapást és egyre halkuló, rohanó lépteket. Éreztem ahogy szívem összeszorul. Alig kaptam levegőt, könnyeim pedig szorgosan csordogáltak. Teljes szívemből zokogtam. Rettenetesen féltem. Még nem sikerült teljesen felfogni a dolgot. Nem igazán értettem mi történik körülöttem. Lassan kezdtem elveszíteni a tudatomat. A rettegés teljesen felemésztett. Rosszul lettem. Kezdtem belemerülni a zokogásba.
- Kisasszony, nézzen rám kérem! –hallottam egy mélyebb férfi hangot, ami kizökkentett. Valószínűleg egy idősebb úrhoz tartozott. Fejemet automatikusan a hang irányába fordítva, kezdtem abba hagyni a zokogást.
- Kérem szóljon ha lát valamit! Ha csak egy kevés fényt is érzékel, jelezze! –kaptam az utasításokat. Éreztem ahogy egy meleg kéz az állam alá nyúl és feljebb emeli a fejem. Moccanni se mertem annyira féltem. Teljesen lesokkoltan hallottam ahogy kattan valami.
- Látsz valamit drágám? –kérdezte anyu.
- Kérem hölgyem! Ne zavarja a munkámat! –szólalt meg a viszonylag mély férfi hang, mielőtt válaszoltam volna.
- Nem! Semmit! –kezdtem ismét zokogásba. Lehajtottam a fejem, arcomat pedig tenyerembe temettem. – Megvakultam!
- Nézze, még el kell végeznünk pár vizsgálatot. Nyugodjon meg, még semmi sem biztos.
- Doktor úr! Mi történhetett? Elvágott valami ideget, vagy mi?
- Nézze, hölgyem! Ez teljességgel lehetetlen. Valószínűleg a trauma hatására, vagy fertőzés következtében jelentkezett az ideiglenes, de lehet, hogy végleges vakság. Mindent meg fogunk tenni, ezt megígérhetem. –állította fel a diagnózist, kezét a vállamra helyezve. Próbált megnyugtatni, nem sok sikerrel. Nagyon féltem. Utoljára akkor hallottam ezt a mondatot, mikor apu meghalt. Az életem összeomlik. José elment és babát várok tőle. Apa… Apa is elment. Kisebb gond, hogy Matt szórakozik velem. És valószínűleg megvakultam.
- Mrs. Benett! Beszélnünk kell. –mondta az orvos.
- Hallgatom. –válaszolt anyu.
- Odakinn.

*Matt szemszöge*

- Te egy istennő vagy Shane! –simítottam végig a szőke bombázó meztelen testén. Néhány kósza tincs röppent az arcába, és tapadt oda az izzadságtól. Rajtam is gyöngyözött némi verejték. Eszméletlen és felejthetetlen éjszakám volt. Azonban magam se értem mi lelt! Én, Matt Wilkinson, a legmenőbb, leglazább csávó elérzékenyülök, ha eszembe jut egy lány. Ez a valaki mindent tönkre tesz. Engem is! Tegnap nem mondtam el senkinek a kiderített dolgokat. Az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy könnyen és is pletyka téma lehetek. A csók miatt, ami viszont jót tett a hírnevemnek. Azóta kiderült, hogy a gyönyörű Benett lány egy elérhetetlen csaj. Még senkinek sem sikerült meghódítania, csak valamilyen csicskának, aki ha jók az infóim nem rég költözött el. Minél jobban ellenkezik annál jobban magam mellett akarom őt tudni, még akkor is ha terhes. Ha fél lába lenne, én akkor is lefektetném! Össze sem tudom számolni, hogy hány barátnőm volt eddig. Nem beszélve a Shane féle egy éjszakás kalandokról. Eddig úgy gondoltam tizennyolc vagyok most kell minden hülyeséget megcsinálni és jól érezni magamat. De most Elie mindent megváltoztat. Teljesen elvette az eszem.
~Ugyan Matt! Miről beszélsz? Megőrültél? Itt van egy gyönyörű bombázó és te egy másikra gondolsz? Aki ráadásul terhes?! Te tiszta hülye vagy.
- Máskor is megismételhetjük. –bújt hozzám Shane, teljes testével hozzám simulva. Végig húztam a kezem az oldalán, majd fenekén állapodtam meg. –hányra mész ma suliba? –kérdezte zöld szemeit villogtatva, mint egy macska.
- Ma nem megyek. Charles szerzett igazolást. A faterja doki. –válaszoltam, alkaromra támaszkodva. –Hé bébi! Ne menj te se! Apukád a diri, biztos igazolja. Hidd el, jobb dolgod lesz itt!
- Nem lehet. Egy óra múlva kezdődik az első órám. Mennem kell.
- Addig még van idő! Egy gyors menet? –rántottam közelebb mint egy játék babát, pimasz szemeket és mosolyt varázsolva arcomra.

2013. december 9., hétfő

15. Fejezet - Elie, itthon vagy?

Hejh! Eltüntek a kommentjeim. Rendben, kicsit hiányoztak a megjegyzések, de mivel nem volt komment határ és nem is lesz soha, hoztam az új részt! Jó olvasást kívánok hozzá, remélem elnyeri a tetszéseteket.
U.i: köszi a pipákat és üdv az új feliratkozóknak! :)

*Matt szemszöge*

- Elie, itthon vagy? –kiáltottam az ajtóhoz simulva. Óvatosan lenyomtam a kilincset és résnyire nyitottam az ajtót, meggyőződve róla, hogy a lány a lakásban tartózkodik. Ujjamat a csengőre tapasztva vártam a választ, ami csak nem akart megérkezni. Nem a türelmemről vagyok híres ezért ismét a kilincset kezelésbe véve, átléptem a küszöböt.
- Elie? Szép lány? Matt vagyok. –kiabáltam, a lányt fürkészve. Az apró lakás falai semleges fehér színűek voltak. Semmi rendszer és ízlés nélkül voltak összeválogatva a berendezések színei. Néhány fényképet véltem felfedezni a falon. Az egyiken egy barna hajú lány vigyorgott, egy férfival és egy nővel a háttérben. Ez biztosan egy családi kép. Kissé furcsának találtam, mikor megláttam egy kép keretet, kép nélkül. Előtört bennem a nyomozói ösztön. Az előszoba teljes hosszán egy polc szerű sank húzódott, világos furnér bevonattal. Lassú léptekkel haladtam minél beljebb és beljebb. A sank sarkán azt hiszem megtaláltam a kép keretből hiányzó részt. Egy kép. Lassan felemeltem és át tanulmányoztam. Enyhén őszülő de fiatal kinézetű férfit ábrázolt. Alaposan szemügyre vettem a fényes lapocskát, felfedezve rajta néhány vízcsepp foltot ahol kissé elmosódott a nyomtatás. Meglepődve léptem hátra néhányat az imént látott családi képig. A férfi a könnyes fényképről megegyezett a három személyes portrén mosolygó úrral. Nem tudom mennyi az IQ-m, de most beindult az agyam. Az apukája tehát valószínűleg meghalt. ~folytattam a gondolat menetemet. Még azt is kiderítettem, hogy friss az élmény. Tisztára Sherlock Holmes -nak éreztem magam amikor rájöttem, hogy a kép még nincs ronggyá ázva, sőt talán picit nedves is a tapintása. Ebből következtettem, hogy apuci nemrég hunyhatott el.
-Elie, hol vagy?- tértem vissza ismét a lány keresésére. Furcsa… Vajon mi történik itt? Oké, kicsit szégyelltem magam az imént végzett kutatás miatt. Körbeforgattam a tekintetemet, de se kép, se hang. Nem bírtam tovább. Mint egy betörő céloztam meg és nyitottam be az első ajtót, ami az előszobáról nyílt. Egy apró hálószoba. Rózsaszínre meszelt falak, fehér függöny, kis barna éjjeli szekrény az egy személyes, rózsaszín ágyneművel burkolt ágy mellett. Körülbelül ennyiből állt a berendezés. Még léptem néhányat befelé. Utoljára körülnézve, fedeztem fel egy kisebb tévét, de Elie sehol. Kiléptem a szobából, az ajtót kilincsre zártam és folytattam a felfedező utat. Összehúzott szemöldökkel mentem közelebb egy sötétbarna asztalkához amin egy laptopot láttam. Kellő távolságról azt is felfedeztem, hogy be van kapcsolva. Lábaim nagy léptekkel indultak a gép felé. Mikor odaértem felnyitottam és végig húztam a tach padon ujjamat, mire a kijelző életre kelt. „Terhesség jelei” –olvastam a kereső által kidobott találatokat.
Mi a franc? Millió gondolat zakatolt a fejemben. Kellett pár perc, hogy felfogjam a dolgot. Elie terhes? Mosolyogni kezdtem. Ezt mérhetetlenül viccesnek találtam. Felmerült bennem, hogy ahogy jöttem, úgy el is megyek. Mintha itt se lettem volna. Nincs itt semmi keresni valóm. Mekkora pletyó lesz ebből… Hátat fordítva a laptopnak, elindultam a kijárat felé. Nem lenne szerencsés ha épp most találkoznék a lánnyal ezért igyekeztem hangtalanul elhagyni a házat.

/Egy órával később/

- Mi jót csinálsz kicsim? –szóltam a telefonba a legnagyobb lazasággal és flegmasággal, mikor meghallottam Shane hangját. Ma este lefektetem.
- Nagy parkban vagyunk a srácokkal. –érkezett a félénk válasz. Ezt a lányt is sikerült magamba bolondítani. Tökéletes.
- Fél óra múlva ott leszek, bébi! –mondtam a készülékbe amit időközben kihangosítottam.
- Várunk. –hallottam a kicsit csipogós hangot. Megforgattam a szemem. Ha túlélem a délutánt, lesz egy jó éjszakám.

- Csá Matt! –intett felém néhány magasra lendülő kéz. Lazán biccentettem a spanok felé, majd még egyszer meglökve deszkámat Shane elé gurultam. A szőkeség egy rozoga padon ült, három másik lánnyal. Az egyiket felismertem. Vöröske, szemüveggel. Azt hiszem Nohra -nak hívják… A szőkére kacsintottam, mire felállt és formás fenekét ringatva elém sétált. Nem bírom a csöpögős szöveget, meg a romantikázást, ezért egy gyors csók után rögtön a lényegre tértem.
- Ma egész éjszaka üres a ház. –mondtam átkarolva derekát.
- Ott leszek. –kaptam a választ egy huncut mosoly kíséretében.

*Mrs. Benett szemszöge*

Könnyek szöktek a szemembe. Nem tudtam eldönteni, vajon öröm vagy bánat miatt jelentek meg arcomon a sós cseppecskék. Végre sikerült felfognom, hogy a lányom terhes. Félek, és féltem őt. Nem tudok neki tanácsot adni. Felajánlottam, hogy maradjon nálam, de nem akart.
Hirtelen eszembe jutott valami. Valami szörnyűség. Félelem lett úrrá rajtam. Mintha puskából lőttek volna ki, felpattantam és hívtam egy taxit. Elie-hez kell mennem. Azonnal. Remélem nem késő.

2013. december 7., szombat

Új szereplő!

Kezdetben úgy gondoltam ő csak egy mellék szereplő lesz, de tévedtem! Szóval köszöntsétek Mr. Blake -et!     Szereplők

2013. december 6., péntek

14. Fejezet - Vér mindenütt!

Helló. Kicsit hosszabb kihagyás után itt az új fejezte. Nagyon szépen köszönöm a megjegyzéseket és a pipákat. (Kaptam néhány "nem tetszik" jelzést is, de ez miatt nem fog bezárni a blog. Ellenkezőleg, remélem, hogy van akinek tetszik amit csinálok)
Személy szerint beleborzongtam az írásba, ahogy gépeltem. Jó olvasást!


*Elie szemszöge*

- Elie! Kicsim, mit csinálsz itt? –találtam magam anyu karjaiban. Meg sem mozdultam. Mint egy deszka álltam az ajtóban, kissé remegve. –Drágám, történt valami? –engedett a szorításból, megfogva a vállamat. Mélyen a szemembe nézett mialatt én fa pofával álltam tovább megdermedve. Igazából arra sem emlékszem, hogy hogy sikerült idejutnom ilyen állapotban. –Te jó ég! Elie, mi történt? –rántott be anyu az ajtón. Láttam ahogy szemei könnyesek lettek. Lábaim ösztönösen követték őt. Két napja voltam itt utoljára. Minden hétvégén jövök csak haza. Berángatott a nappaliba és a fehér pokróccal leterített kanapéra ültetett. Láttam rajta a rémületet, de nem reagáltam. Lassan kezdtem oldódni. Nem tudtam, hogy hogy fogom elmondani a történteket.
- Igyál kicsim! –éreztem az üvegpohár hidegségét amit a kezembe nyomott.
- Anyu, baj van! –kortyoltam a vízbe. Próbáltam összeszedni magamat és a gondolataimat. Láttam a szemében, ahogy megkönnyebbül. Végre megszólaltam.
- Hallgatlak. Mi történet? –csuklott el a hangja, habár éreztem benne az enyhe anyai szigort.
- Anyu… - kezdtem bele, majd nagy lélegzet vétel után kimondtam. –Terhes vagyok. -Nagyot sóhajtottam és csak ezután néztem rá, figyelve reakcióját. Szeme tágra nyílt, szája, résnyire. Azt hiszem az imént én is ilyen állapotban lehettem.
- Ez biztos? –nyögte végül, haláli vékony hangon. Óvatosan, alig láthatóan bólintottam. –Elie, nem mondtad, hogy van valakid! –rázta fejét, mire szőke tincsei rezgésbe jöttek.
- Mert nincs is… Anyu, a baba José-é. –jelentek meg a hívatlan vendégek szememben. –Én nem tudom… Nem tudom, hogy megtartom-e.
- Nagyi leszek. –láttam egy halvány mosolyt az arcán. Alig görbült meg vörös rúzzsal kiemelt szája, de mégis csak mosolygott.
- Nem tudom, hogy meg tartom-e! –ismételtem a mondatot. Nem hiszem, hogy akarom ezt a babát. Tizenkilenc vagyok, nem érzem magam felkészültnek egy gyerekre. Nem lehet, nem tarthatom meg.
- Elie, ez a te döntésed. –bólintott anyu. –Át kell gondolnod. Tudom, hogy jó döntést fogsz hozni. Milyen idős a pici? –foglalt helyet mellettem a kanapén.
- Körülbelül két hónapos. –adtam meg a választ.
- Voltál már orvosnál? –kérdezte nyugodt, egyenletes hangon. Éreztem, hogy próbál összeszedetnek tűnni, habár őt is felhúzta a dolog.
- Még nem. Nem vagyok rá képes. –nyöszörögtem, könnyeimmel küszködve. – Anyu, mit csináljak? –kezdtem halk zokogásba.
- Drágám, tizennyolc vagy. Neked kell eldöntened. –tette vállamra kezét, majd átölelt. Láttam ahogy szemébe könnyek szöknek. – Hidd el én támogatni foglak mindenben. Szeretném, ha úgy fognád ezt fel mint egy ajándék. Ha jól számolom a sulit még épp végig tudod járni.
- És mit kezdek négy középpel meg egy gyerekkel? –kezdem újra sokkos állapotba lépni.
- Minden rendben lesz. –hallottam ismét a remegő hangot.

/Négy óra múlva/

Anyu felajánlotta, hogy maradjak nála. Ezt viszont nem akartam. Nem tudom miért de nem voltam rá képes. Szörnyű gondolatok jártak a fejemben. Olyan elképzelések kavarogtak bennem, hogy megijedtem magamtól. Öngyilkosság. Nem… Ezt nem tehetem!
Rózsaszín-fekete kockás ágyneművel bélelt ágyamban feküdtem. Jól befészkeltem magam puha pokrócomba és szinte mozdulni sem tudtam. José járt az eszemben. Nem mondom, hogy nem szoktam rá gondolni, de nem sűrűn. Eddig úgy éreztem, hogy túltettem magam rajta. Több mint két hónapja nem hallottam róla, hiszen így beszéltük meg. Azon gondolkodtam vajon értesítenem kellene-e. Nem szeretném felkavarni az életet. Viszont ha lesz egy gyereke, arról tudnia kell. Ez bonyolult. Bambán bámultam a semmibe. Fejemből kimenekültek a gondolatok, helyet adva a borzalmas félelemnek. Arcomon könnyed szellő röppent végig ami a résnyire nyitott ajtó felől érkezett. Szemem kissé összehúzódott és kezdtem homályosan látni. Végtagjaim remegni kezdtek és lassan kezdtem feltápászkodni. Szédültem. A fürdőszoba felé támolyogtam, majd szinte bezuhantam az ajtón. Kinyitottam a tükör szekrényt és valamilyen vágó eszköz után néztem. Mikor végre találtam egy zsilettet enyhén elmosolyodtam. Furcsán éreztem magam. Mintha nem is önmagam lennék. Mutató ujjamat végighúztam az éles pengén. Bizsergést éreztem. Ujjamra vér szökkent, mire elmosolyodtam. A vércseppet óvatosan végig kentem a számon. Mosolyogni kezdtem, mintha belém költözött volna egy másik lélek.
A pengét tenyeremre helyeztem majd összeszorítottam. Az éles zsilett átvágta bőrömet, húsomba fúródva. Vérem vadul folyni kezdett. A fehér, porcelán mosdóra csepegve, pirosra festett mindent. Nem éreztem fájdalmat. Engedtem a szorításból, rá se nézve, milyen sebeket okoztam magamnak. Ismét bizsergést éreztem és kellemes melegséget ami átjárta a testemet. Mutató és hüvelykujjam közé vettem a zsilettet és végig húztam a bal csuklómon. Majd még egyszer és még egyszer.
 Kezemet közelebb húztam a szememhez, hogy közelebbről szemlélhessem „alkotásomat”. Mutató ujjamat egy vértócsácskába mártottam és piros mosolygós fejecskét rajzoltam a tükörre. A Smiley rám vigyorgott, ezért muszáj volt vissza mosolyognom. Hirtelen felemeltem a karom, tenyérrel felfelé. Minden piros volt.
Megszédültem. Úristen! Mit csinálok? Ez fáj!
Egy törölköző után kaptam. Sikerült vissza zökkennem a jelenbe. Sírni kezdtem. Rettenetesen fájt. Szétnézve, érzékeltem, hogy mit tettem magammal. A kék törölközőt (ami időközben lilává vált) el emelve láttam meg az égető, mély sebeket. A felsőm is pirosan ragyogott, mint a smiley a tükörből. Tiszta szívemből zokogtam. Kezdtem ismét elveszíteni a fonalat. Borzalmasan fájt mindenem. A vérzés pedig nem akart elállni. Rettenetesen szédültem. Próbáltam elállítani a piros folyadékot de nem ment.
Már alig voltam magamnál, mikor megszólalt a csengő. Valaki jött.

2013. december 1., vasárnap

13. Fejezet - Hányinger, szédülés

Mint ígértem, itt az új részt. Bár a megjegyzések nem gyűltek, kaptam pipákat és feliratkozókat! Remélem tetszeni fog ez a fejezet is.
A suli gáz, ezért valószínűleg megint késni fog a következő rész. Remélem ezért nem hagytok cserben. Valószínűleg csak egy hét múlva tudom hozni, bocsi.


*Elie szemszöge*

Kissé megremegtem. Nem tudom mit akar Blake. Te jó ég! Hány inger… Hol a mosdó?
- Bocsánat! –csuklott el a hangom, mivel szám elé kaptam. Kirohantam a fehér irodából, a mellette lévő fehér mosdóba. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne rókázzam le a barna parkettát és a mosdó csempéit.
Blake az ajtó előtt állt. Néha bekopogott, hogy adjak életjelet magamról.
Pár perc szenvedés után hirtelen erőre kaptam mintha mi sem történt volna.
- Mi volt ez Elie? –léptem ki az ajtón egy öltönyös alakba ütközve. – Haza vigyelek? Vagy orvoshoz? –ölelt át az igazgató. Mit mondjak elég pikáns helyzet volt. Kissé furcsán éreztem magam karjaiban de testemet átjárta valamilyen bizsergés.
- Gondolom csak elrontottam a gyomrom. Nem kell haza… - fejeztem volna be, de eszembe jutott, hogy nem is lenne olyan rossz kihagyni egy napot. – Nem érzem túl jól magam. –kaptam a fejemhez.
- Ugye tudod, hogy orvoshoz kellene vigyelek! –engedett el az igazgató. Kissé elvörösödött. – Haza viszlek kocsival.
- Igazán nem kell. –küldtem kedves mosolyt Blake felé. –Haza találok egyedül is, nem lesz bajom. Az óráimat ugye igazolni fogja?
- Természetesen. Ha valami baj van azért menj orvoshoz! –adta ki a parancsot mialatt felsegítette kabátomat. Eszembe jutott valami.
- Tanár úr, mit szeretett volna mondani? –pillantottam vissza. Az ezüst színű kilincs már a kezemben volt.
- Nem fontos. –lépett közelebb, mire egy gyors viszlát kíséretében távoztam az irodából.
Egy nagy sóhaj után megindultam a kijárat felé. Lábaim automatikusan vittek az izgalomtól mentes, szürke árnyalatú folyosón. Itt-ott néhány régi tabló kép mellett a falon diákok képzőművészeti alkotásai lógtak. Nem hagyott nyugodni a kérdés. Vajon mit akarhat Blake? Lehetséges, hogy Shane, a lánya mondott valamit? Nem, nem hiszem. Nem úgy ismerem az igazgatót, ő nem ilyen. Köztudottan jó híre van a diákok között. Fiatal, megértő, spontán és… Jól néz ki! A lányok felének csorog utána a nyála. Sőt szingli. Jobban mondva özvegy. Shane a mostoha lánya. A felesége első házasságából, aki pár éve meghalt. A nő sokkal idősebb volt nála ha jól tudom. Azóta a szőkeség vele él, mintha az igazi lánya lenne.
- Hová mész? –kapta el a karom valaki. Felszisszentem. Kissé hátra hőköltem, majd léptem is egyet hátra. Mikor végre feleszméltem rájöttem, hogy a hang és a kéz egy vörös, göndör hajú lányhoz tartozik. ~Őt ismerem!~ futott át az agyamon.
Mindig Shane-nel lóg. A neve… Szóval a neve… Natasha!
- Semmi közöd hozzá Natasha! – förmedtem rá.
- A nevem Nadia! –markolta meg a pólómat és közelebb húzott magához.
- Nadia vagy nem Nadia, hagyj békén! –téptem le magamról a karját, és elsiettem mellette.
- Képzeld Matt épp most ment el Shane-nel ebédelni. –kiáltott utánam a göndörke, mithe valami nagy szörnyűséget mondott volna.
- És ez engem hol érint? –pillantottam vissza, teljes nyugodtsággal. Semmilyen féltékenységet nem éreztem. Ellenben hatalmas megvetés tombolt bennem leginkább Matt iránt, de Shane és Nadia sem maradt ki a jóból.
Nem tűrtem tovább a vöröske szúrós tekintetét, és meglepődött arcát ezért sarkon fordultam és kibillegtem az ajtón.
Haza felé indultam. Igazán nem lakom messze a sulitól. Útközben Matt-re gondoltam, majd Shane –re. Aztán Mr. Blake-re. Valami mennyei sugallat hatására előkotortam a telefonomat. Le volt némítva iskola idő alatt ezért nem hallhattam az üzenet avagy hívás jelző hangját. Feloldva a képernyőt észrevettem egy még nem olvasott SMS-t. Ismeretlen számról érkezett. Nem voltam izgatott, végül is csak egy üzenet. Viszont mikor olvasni kezdtem, teljesen lesokkoltam.

Szia! Nem kellene, hogy tudd ki vagyok. Szégyellem is magam amiatt, hogy felnőtt létemre mint a kisovis titkos üzenetet küldök. Nézd, nem tudom, hogy fogom elmondani de egyszer muszáj lesz. Egyáltalán nem helyes amit csinálok. Próbálok ellenállni az érzésnek, de valahogy nem akarózik. Válaszban nem reménykedem, és nem vagyok benne biztos, hogy valaha is felfedem a titkom. Holnap remélem újra látlak!

Mi a manó? Vagy ki a fene? Biztosan Matt. Most szórakozik velem? Vagy Shane –nel? Hihetetlen haragot éreztem. Hogy teheti ezt?
Hirtelen megszédültem. Valami nincs rendben. Közben haza érve beléptem a világos narancssárgára meszelt apró kétszobás lakásba. Lerúgtam a bakancsom és az a laptopom elé ugrottam. A gépem egy világos barna asztalkán volt elhelyezve, ahol általában ebédelni is szoktam. Kevésbé a titokzatos SMS miatt aggódtam. Felnyitottam a csodamasinát és rákattintottam egy böngészőre. Vadul kocogtatni kezdtem a betűket, két szavat gépelve: terhesség jelei. Átfutottam néhány oldalt, majd nagyot sóhajtva lecsuktam a laptopot, fejemet pedig ráhajtottam. Zokogni kezdtem. Nem tudom mit éreztem. Azt hiszem félelmet, de ekkorát még soha. Még akkor sem mikor José elhagyott. José! Úristen, ez nem lehet…
Felpattantam, amivel majdnem hátra döntöttem a forgószékemet. Csak most vettem észre, hogy a kabátomat le sem vettem. Megkerestem a bakancsom párját amit az imént szétrúgtam, és kiperdültem az ajtón. Eszembe se jutott bezárni.
A gyógyszertárba rohantam. Tudom, felelősségteljesebb lett volna orvoshoz menni, de ebben a helyzetbe ezt nem tudtam megtenni.
Belibbentem az üveges ajtón, és a pulthoz siettem. Teljesen elpirultam. Kellemetlennek éreztem, hogy terhességi tesztet vásárolok.
Egy kedves fiatal gyógyszerész állt a pultnál. Teljesen spontán átadta a kért árut (ami mondhatom nem volt valami olcsó) sőt ha igényeltem volna, el is magyarázta volna a használatát.

Nem volt erőm haza sétálni, ezért fogtam egy taxit. A kezdeteleges izgatottságból őrült félelem alakult. Mikor ismét haza értem, teljesen sokkos állapotban voltam. Lábaim nem tudták megtartani súlyomat, homályosan láttam. Alig tudtam elolvasni a használati utasítást. Próbáltam összeszedni magam, mindkevesebb sikerrel. Remegve végeztem el a tesztet, habár érdemes lett volna reggelig várni, ugyanis akkor pontosabb. Az útmutató alapján 10-15 percet várnom kellett. Borzalmasan hosszú időnek tűnt. Számoltam a másodperceket. Halálosan ideges voltam. Miután letelt az előre látott idő, a tesztért nyúltam, és…

2013. november 28., csütörtök

12. Fejezet - Csókolóztál már esőben?

Mint ígértem, meghoztam az új részt. Eléggé el vagyok csúszva mostanában, ezért azt hiszem mostantól nem minden másnap, hanem harmadik nap lesz új rész. Eddig féltettem az olvasóimat, hogy nem olvassák tovább, ha nem hozom rendszeresen a részeket, de remélem ezért senki nem hagy itt! Remélem tetszeni fog! Pipálni, komizni, feliratkozni megengedett! Jó olvasást!




- Kérem szépen igazgató úr! Én nem is ismerem ezt a lányt! Ő jött oda, és letámadott! –mondta határozottan Matt, kissé felemelkedve székéről.
A szívem szakadt meg. Ez a mondat belém fojtotta a szót. Levegő után kapkodva, mérhetetlen szomorúsággal gondoltam végig az imént elhangzottakat.- Hogy mi van? –kérdeztem tágra nyílt szemekkel, mivel mást nem tudtam mondani. A fiú ártatlan pofit vágva folytatta mondandóját. Szavaira összerezzentem, majd megtöröltem a szemem. Éreztem, hogyha nem cselekszem, könnyeim útnak indulnak.
- Ne nézz így rám! Te támadtál le. –nézet ártatlanul, mégis csalókás szemekkel a fiú. Hogy mondhatja ezt? Te jó ég… Mit hittem?
- Persze Wilkinson! Tudjuk, hogy te ártatlan vagy. –mondta gúnyosan az igazgató. Legalább ő a pártomra állt. - Választhattok. Egyikőtök mosogatni megy, a másik takarítóknak segít órák után. –vágott egy grimaszt Mr. Blake.
- Én mosogatok. –vágta rá Matt, pofátlan szemtelenséggel, nem törődve véleményemmel. –Elmehetünk igazgató úr? –pattant fel meg sem várva a választ.
- Természetesen. Elie, te maradsz! –pillantott a székem felé, jelezvén, hogy üljek vissza. Na ne már. A fenekem szinte sajgott a kényelmetlen széktől, vajon mit akarhat?


*Matt szemszöge*

- Shane, Nadia! Lányok, várjatok meg! –kiáltottam a két lány után. Furcsa, nem álltak meg. Azt hiszem megbántam azt a csókot. Meg különben is. Elie egy senki. Még csak nem is érdekelte, hogy a suli menője udvarol neki. Shane-nek igaza van. Egy csicska.
- Mi van Wilkinson? –fordult hátra a szőke. Tejföl színű lobonca kecsesen követte mozdulatát, egy kósza tincs azonban szemtelenül az arcába röppent. Ösztönösen füle mögé simította a kóbort, majd gúnyos arccal folytatta mondani valóját. – Hol van a szerelmed?






- Ugyan Shane! –lopóztam a lány mögé. –Ne légy féltékeny bébi! –suttogtam a fülébe, mialatt kezem vékony karja felé tévedt. 
Arcára pillantva észre vettem, hogy kissé elpirul. Hiába, nekem nem lehet ellenállni…
- Shane, drága! Van kedved velem ebédelni? –villantottam meg fogsorom egy kaján mosoly kíséretében.
- Bocs Matt, de cukrászdába indultunk. –lökte meg enyhén vállamat a szemüveges göndörke. Pirosra meszelt frizurája enyhén megrugózott, orra hegyén pedig egy szempillaspirál darabkát véltem felfedezni. A szőkére néztem.
- Izé… Nadia… szóval, mit szólnál ha elhalasztanánk? –kezdte szégyenlősen, a mondat végére azonban magabiztos lett, jelezvén, hogy ő a főnök.
- Sziasztok. –csillant meg pár vízcsepp a göndör szemüvege mögött. Gyorsan hátat fordítva robogott el, nehogy valaki megláthassa szét kenődött sminkjét.

Egy közeli étterembe vittem a lányt. Nem valami puccos hely de megteszi. Ez a cica annyira belém van habarodva, hogy úgyis csak rám figyel és nem a helyre. Különben is csak egy ebéd. Én kevésbe, de a lány igencsak izgatottan lépett be a narancssárga árnyalatokban pompázó terembe. Nem is értem, hogy mire számít? Az asztalok kicsik voltak, de elegánsak. Leültünk egy sarokba, majd kis idő elteltével meg is kaptuk a rendelésünket
- De akkor mért csókoltad meg? –nevetett Shane egy salátával teli tányér felett. 
- Nem akarok róla beszélni. –mondtam mosolyogva. Villámmal épp egy fokhagyma darabot piszkáltam el a tányér szélére.
- Nagyon undorító volt ám… Legalább jól csókol? –folytatta, kérésem ellenére.
- Shane! Fejezd már be, kérlek! –pillantottam fel dühösen, a zöld szempárba ütközve. Gyönyörű szemek. Futott át egy röpke gondolat a fejemben. De nem ez a lány szemeire gondoltam, hanem Elie-ére.
- Szerinted neki jelentett valamit az a csók? Vagyis az a röpke szájra puszi? –erőltette továbbra is a témát. Innentől tényleg dühös lettem. Nem is értem mért tűröm meg magam mellett. Ja, tényleg… Az igazgató mostoha lánya. Néha jól jön vele jóban lenni.
- Nézd, most mennem kell. Valamikor összefuthatnánk. –álltam fel az asztaltól. Nem akartam még menni, de mivel a beszélgetés egy kissé kellemetlenül érintett, kénytelen voltam távozni. Ahelyett, hogy a pincért hívtam volna megindultam a sank felé. Miután kifizettem a számlát, elhagytam az étteremet.
- Mi dolgod van Matt? –hallottam egy iszonyúan magas női hangot. Kis híján elestem, annyira megijedtem. Félre pillantva láttam, hogy kihez tartozik fülsiketítő dolog.
- Ahm… Edzésem van. –böktem ki az elég átlátszó kifogásnak szánt hazugságot. Kicsit csalódtam magamban. Azt hittem kreativabb vagyok. –Hazakísérhetlek? –zökkentem vissza a csajozó szerepébe. Nem is tudom, hogy miért nyalizok. Elvégre csak egy csaj, én pedig Matt Wilkinson vagyok! Bárkit megkaphatok
 Elie Benetten  kívül, ő pedig nem számít, egy senki.
Szürke eső felhők gyülekeztek az égen. Kissé besötétült a város. A fehér tömbházak ablakaiból kiszűrődő fény járta be az utcákat. A világoskék ég, bárányfelhőit elüldözte a szürke, füst szerű gomolyag. A jelzőlámpák színei fényesebben látszottak a sötét közegben. Itt-ott elment néhány autó, vagy busz, de egyáltalán nem volt nagy forgalom. Elie –re gondoltam. Vajon mit akar tőle Blake? Teljesen bele mélyedtem gondolataimba. Csak halk duruzsolást hallottam jobb oldalról, amit a szőke dumagép okozott.
- … Te is érezted Matt? –bökött oldalba a lány, kizökkentve álom világomból.
- Persze! –vágtam rá ösztönösen, egy flegma mosolyt intézve Shane felé. De mit is éreztem?
Megálltunk egy világos kékre meszelt, hatalmas kertes ház előtt. Emlékszem, hogy a ház pár éve rózsaszín volt, mielőtt Blake felesége (Shane anyukája) meghalt. Azóta ez a szín dominál, de nem csak kívülről. A benti bútorzat is kék árnyalatú ha jól emlékszem. Régen voltam már odabenn.
- Utálom az esőt. –jelentette ki a szőkeség, fejét oldalra döntve. Eddig szinte észre se vettem a csepegő vízcseppeket, melyek lassacskán vad záporrá kovácsolódtak. Csak most éreztem, hogy csorog rólam a víz és teljesen átáztam.
Végig néztem az előttem billegő lányon. Fantasztikus látvány volt! Szerintem minden srác erről álmodik. Gyönyörű csaj, teljesen átázott felsőben. Szemem megakadt méretes nőiességén, és némi feszülést éreztem szűk farmeremben, ágyék tájon.
- Csókolóztál már esőben? –léptem közelebb a bombázóhoz, miközben félre simítottam szőke haját, kezem pedig megállapodott puha nyakán. Másik karommal gyengéden átkaroltam vékony derekát és megcsókoltam.


2013. november 26., kedd

11. Fejezet - Az irodámba!

Helló, itt az új rész! Jó olvasást, komizni, pipálni ér!

*Elie szemszöge*

- Megőrültél? –kaptam a számhoz miután Matt ajkai elváltak enyéimtől. A tömeg ordított és tapsolt. Szorgosan törölgettem az arcomat és szinte sírva fakadtam…
- Wilkinson, Benett! Az irodámba! –tört át a tömegen egy fiatal úriember. Mr. Blake, az igazgató, aki ezek szerint végig nézte az előbbi jelenetet. Te jó ég! Ezt most nagyon nem kellett volna. Négy év alatt egyszer sem voltam az igazgatóiba. Még soha nem volt velem gond.
- Nyugodj meg Benett! Nem lesz baj. –vigyorgott rám Matt. Borzasztóan dühös voltam. És… Habár undorodom az efféle fiúktól, gyönyörű kék szemei elvarázsoltak. Nagyon emlékeztettek valakire. Joséra.
- Kussolj! – sziszegtem rá minél halkabban, mivel Blake igazgató előttünk lépkedett. –Ha miattad kerülök bajba, én… Én.. –folytattam volna, de a fekete öltönyös férfi válla fölött hátrapillantott, szúrós szemeket meresztve rám.
Matt rám kacsintott, mire én undorodva grimaszoltam, majd éreztem ahogy a fiú keze enyémhez ér és igyekszik megmarkolni azt. Idegesen rántottam el és felszisszentem..
- Most már elég legyen! –mondta határozottan az igazgató, habár nem fordult hátra. Szinte éveknek tűnt mire egy sötétbarna ajtóhoz értünk. A küszöböt átlépve azonban nem egy szobába, hanem egy apró helyiségbe értünk ahonnan még két ajtó nyílt. Az egyikről megállapítottam, hogy valószínűleg WC, a másikról viszont csak feltételeztem, hogy az iroda.
- Itt várjatok! –mutatott egy igencsak kényelmetlennek látszó padra. – És próbáljátok nem felfalni egymást. –tette hozzá gúnyosan mielőtt belépett az előzőhöz hasonló sötétbarna ajtón. Nem tudom szívesebben robbantam volna fel, vagy süllyedtem volna el.
Matt kényelembe helyezte magát a fából készült padocskán de én nem ültem le.
- Foglalj helyet szép lány! –paskolta meg a padot és kissé arrébb csusszant. –Hidd el, sokat fogunk itt várni.
- Ne szólj hozzám! –mondtam valamiért nagyon vékonyka hangon. Hirtelen hányingerem lett, habár kevésbé Matt -től. Furcsa…
- Kérlek nyugodj meg. –váltott át a fiú vigyorgásból, kedvesnek tűnő mosolyra. Ezt az oldalát még nem láttam. –Inkább, mond meg a neved! –tért vissza a csibész arcára.
- Elie. –adtam meg magam, hátha békén hagy. Tévedtem.
- Szép neved van. - jelentette ki ismét szelíden mosolyogva. –Matt vagyok. –nyújtotta felém jobb karját amit eszem ágában sem volt megfogni.
- Tudom. –húztam félre a számat. Kezdtem felengedni.
- Én is tudok ám rólad dolgokat… - biccentett a mellette lévő helyecske felé. A lábaim kezdtek elfáradni ezért mellé kellett ülnöm.
- Nem tudsz rólam semmit. –mondtam határozottan, majd lehajolva, letöröltem egy sárfoltot bakancsomról.
- Dehogynem. –dőlt neki a hófehérre meszelt falnak. –tudom azt, hogy tizennyolc vagy és, hogy gyönyörű.
- Ez a legjobb csajozós szöveged? –pillantottam rá, de mivel tekintetünk találkozott, elkaptam a fejem.
- Hé, neked gyönyörű szemeid vannak! –mondta meglepődve és kissé behajolt, hogy láthassa. – Figyelj, az esti vacsora meghívás még áll. –vont vállat, feladva azon próbálkozását, hogy a szemembe nézhessen. – És ha már így összehozott minket a sors, de legalább is Mr. Blake, megismételhetnénk azt a csókot. –éreztem szúrós tekintetét a tarkómon, mivel nem néztem rá.
- Te teljesen őrült vagy. –adtam meg magam. Szint már kezdett aranyosnak tűnni ahogy próbálkozik.
- Akkor mondj egy utcát meg egy házszámot és hétre érted megyek. –villogtatta hófehér fogsorját.
Megijedtem. Nem tudom miért, de féltem. Eszembe jutott José. Majd José után… Utána apa.
~meg kell nyugodnod Elie!~ küldtem a parancsot magamnak, mivel éreztem, hogy könnyeim a felső szemhéjam alatt várakoznak. Nem akartam magyarázkodni Matt-nek.
- Oké! –küldtem egy kedves mosolyt a srác felé, aki tágra nyílt szemmel bámult. Várjunk csak… Mire is mondtam én igent?
- Akkor mond az utcát! –zökkent vissza régi kerékvágásba Matt.
- Abbey Road 26. – mondtam ijedten vékony hangon. Hoppá, ezt nem kellett volna.
- Bejöhettek! –nyílt résnyire az ajtó és szólt ki rajta az igazgató.
Remegni kezdtem. Minden porcikám bizsergett. Olyan lassan lépkedtem ahogy csak tudtam.
- Nyugodj meg! –tette vállamra kezét a fiú, egy biztató mosoly kíséretében.

- Na szóval, fiatalok! –próbált komoly arcot vágni Mr. Blake, nem sok sikerrel. Majdnem elröhögte magát. Ő egy bőrkanapéban ült, velünk szemben. –Szóval… Az a kérés, hogy ne az iskola folyosóján intézzék a szerelmi ügyeiket! –húzta el a száját, szúrós szemeit meresztve.
- Kérem szépen igazgató úr! Én nem is ismerem ezt a lányt! Ő jött oda, és letámadott! –mondta határozottan Matt, kissé felemelkedve székéről.

2013. november 24., vasárnap

10. Fejezet - Mi a neved, szép lány?

Helló! Köszi a komikat, és az új feliratkozót! Meghoztam az új részt. Szóval... Többen mondták, hogy rövidek a fejeztek, és próbáltam hosszabbat írni, de nem megy. Egyszerűen nem tudok annyit rizsázni. Szóval nem húzom az időd, jó olvasást!


/két hónap múlva/

* Elie szemszöge*

Szerintetek két hónap sok idő? Higgyétek el, nem az… Azt mondják az idő mindent begyógyít, viszont én ebben se vagyok biztos. Ahogy múlnak a napok, egyre jobban hiányzik apa. És José? Vele minden kapcsolatot megszakítottam. Igen, sokat sírok, habár nem Joséért. Kicsit szégyellem magam emiatt, de most már biztos vagyok benne, őt nem nekem szánta a sors. Hogy képes leszek-e beengedni az életembe egy új szerelmet? Soha! Még egyszer ezt a fájdalmat nem élném túl. Egy hónapja elköltöztem anyutól a városba. A lakásom nem nagy, de kényelmes. Jelenleg hirdetjük a régi házat eladásra. Anyu vissza fog költözni a nagyiékhoz. Odaát túl sok dolog fűz minket apuhoz és ezt egyikünk sem tudja elviselni.
A suliban, mióta José elment, kezdek összebarátkozni emberekkel. Azt nem mondom, hogy vannak barátaim, de jó úton haladok… Tehát minden kezd rendbe jönni körülöttem.

- Jó a segged csajszi! Megtudhatom a neved? –vigyorgott egy barna hajú, full cap-es srác. Egy csapat fiú és egy nagy létszámú hárem vette körül. Csinosabbnál csinosabb –mondhatni inkább ribancos- ruhába öltözött cicababák billegették magukat. Matt Wilkinson a suli nagymenője. Jellemző. De mért kóstolgat engem?
Kedvem lett volna vissza vágni, de nem vagyok olyan pozícióban, hogy ezt megtehessem.
- Ugyan Mati, nézz már rá, ez egy csicska. –rebegtette szempilláit egy szőke bombázó. Végig mértem a szőkeséget. Gyönyörű modell alkat, miniszoknya, méretes idomait pedig alig fedte némi rózsaszín textil.
- Ne pattogj bébi!- nyújtotta el a mondatot a nagymenő. Minden esetre alaposan szemügyre vette a csaj nőiességét. – Cicuskám, várj már meg! – füttyentett utánam és flegmán a nyomomba eredt. Undorítónak tatom, hogy efféle nyomorékok azt hiszik minden az övék. Nem szóltam semmit, csak tovább mentem. Nem akartam balhét. Matt szorosan a sarkamban járt, így a női mosdó felé vettem az irányt.
- Azt mondtam várj! –rántott hátra úgy, hogy majdnem elestem. Nem bírtam tovább.
- Mit akarsz tőlem? –fordultam hátra a fiú gyönyörű kék szemeibe nézve.
- Óóóó, agresszív cicamica… Ezt tetszik. –simított végig arcomon. Ezt már végképp nem hagyhattam. Megragadtam mocskos karját és erőteljesen eltoltam magamtól.

- Hagyj engem! –sziszegtem fogaim közt. –Menj vissza a bombázóidhoz!

- Azonnal hölgyem! Csak előbb mond a neved és már itt se vagyok. –vigyorgott lazán. –De… A számod is jól jönne.
- Soha! –suttogtam mint egy hárpia, majd hátat fordítva megindultam.
- Ezt velem nem teheted meg szép lány! –ragadta meg ismét a karom. Szinte már fájt. Ebbe a srácba egy csepp gyengédség sem szorult. –Mond csak, hol voltál eddig elbújva?
- A másik osztályban. –mosolyogtam dühtől elvakultan.
- Szóval meg mondod a neved? –villantott rám egy ezer wattos mosolyt.
- Nem érted, hogy nem fogom elmondani? Most pedig hagyj békén, dolgom van!
- Tényleg? Dolgod van? Velem így nem beszélhetsz csinoskám! Tudod te ki vagyok én? –húzta össze kissé dühösen a szemét, de még mindig mosolygott. Csak most vettem észre mennyien néznek minket. Szinte körül állnak. –Mit szólnál egy randihoz? Ma este egy vacsi? –motyogta flegmásan miközben keze ismét arcom irányába tévedt. A minket körülölelő tömeg egyre szűkösebb helyet adott nekünk, majd Matt kijelentésére felujjongott. Néhány bombázó sértődötten fordított hátat, megindulva a másik irányba köztük a szőke is.
Most már végképp betelt a pohár.
- Figyelj rám szép fiú! Menj innen a rajongóiddal együtt és hagyj engem békén, hányszor mondjam? –sziszegtem dühösen. Éreztem a melegséget az arcomon. Biztos voltam benne, hogy most tiszta vörös vagyok. Minden esetre Matt továbbra is vigyorgott. Teljesen kiakadtam.
- A kis vécepucoló de nagyra tartsa magát! –hallatta hangját egy női hang a tömegből. – Benették lánya! Nem tudod, hogy Matt-et senki sem utasíthassa vissza?
Matt arca elkomorult. Ez már neki se tetszett.
Teljesen leblokkoltam. Nem tudtam, de leginkább is nem mertem visszaszólni. Ami a legrosszabb, pedig, hogy el se tudtam volna menekülni. Életemben először bajba kerültem és ezt nem tudom kezelni. Millió gondolat zakatolt a fejemben. Mit csináljak? Mit csináljak?
És akkor Matt olyat csinált amit nagyon nem kellett volna…

2013. november 22., péntek

9. Fejezet - Az utolsó randi

Tesszék! Köszi a négy komit, nagyon jól esett ám. Jó olvasást!


*José szemszöge*

- Minden olyan tökéletes volt. –töröltem végig könnyes szemeimet a karommal.
- Mond már meg, hogy mi van! –rántotta meg erőteljesen a vállamat a barna hajú lány. Gesztenye színű szemei aggodalmasan csillogtak. Nem értette mi van.
- Holnap költözünk. Holnap elmegyek. –mondtam szipogva. Könnyeim újra utat törtek maguknak, habár nem akartam, hogy Elie síni lásson.
- Értem. –kaptam a választ. A lány az ágyneműre meresztette szemeit, majd mosolyogni, később nevetni kezdett. Nem értettem.
- Holnap elmész! –vigyorgott kék szemeimbe. –Holnap elmész! –ismételgette röhögve. Nem tudom mi ütött belé, de hirtelen mély ráncok bukkantak elő arcán.
- Nem mehetsz el! – ordított rám. –Nem hagyhatsz itt, nem teheted! –ugrott rám és rázni kezdett. Megijesztett. Hirtelen eszembe jutott, hogy az a pokoli nap mikor Harris Benett rám támadt.
- Nyugodj meg! –fogtam le kezeit. –Most le kell higgadnod. –súgtam az ordító, kapálózó lány fülébe. Nem tudtam mit tenni. Ajkaimat az övéire tapasztottam, mire karjai a nyakam köré fonódtak és úgy éreztem megnyugodott. Lassan kezdtük érezni a levegő hiányát ezért ajkaink szétváltak.
- Nem… Én nem tudom mi ütött belém José. Nem akartam. –kezdtek nedvesedni a barna szemek.



Nem válaszoltam csak szorosan átöleltem.
- Haza viszlek. Benett néniék már biztos otthon várnak. –jelentettem ki, miután engedett a szorításból. –Kettőre érted megyek. Nem szalasztjuk el az utolsó napot, ne aggódj.
- Várni foglak, ígérem. –bújt hozzám ismét.

/Pár órával később/

* Elie szemszöge *

Holnapra van időpontom Mrs. Renrose –hoz. A pszichológusom… Be kellene majd számolnom a ma történtekről…
Anyu az út után teljesen megnyugodott. Nem tudom mikor lenne a legalkalmasabb elmondani a tegnap éjszakai „kiruccanásomat”. Nem hiszem, hogy a legtöbb lány ezt elmesélné az anyjának, de én úgy érzem el kell mondanom valakinek. Mivel barátnőim és barátaim sincsenek Josén kívül anyu az egyetlen.
Apropó José… Fél óra múlva itt lesz. Az utolsó randi.
Készülődni kezdtem úgy éreztem az utolsó találkánkra jól ki kell öltöznöm. Kis hátsó szándék volt bennem, hogy José láthassa milyen lányt hagy itt.
Pánt nélküli felsőt vettem fel, tarka farmerrel és fekete magas sarkúval. Elegánsnak és szexinek éreztem magam.


Nem váratott sokáig. Hamarosan megszólalt a csengő.
- Gyönyörű vagy. – mondta az ajtó előtt várakozó fiú egy fütty kíséretében. Kezében egy nagy csokor vörös rózsával.
- Köszönöm. –bólintottam, próbáltam valóban boldog lenni, nem csak jópofizni. Átvettem a csokrot és behívtam Josét míg a virágot vízbe tettem.

- Oké, akkor vágjunk bele! –mosolyogtam a szőkeség kék szemébe nézve.
- Teljesen olyan mintha először randiznánk. – jelentette ki egy válasz mosoly kíséretében.
- És hová is megyünk? –kérdeztem miután ő is kilépett az ajtón.
- Ahol először találkoztunk. –kaptam meg a választ ami megmozgatta a fantáziámat. A nyári tábor…
Hamarosan megérkeztünk egy helyi rétre. Öt éve itt találkoztam a kék szemű szőke hercegemmel. A rét közepén gyertyákkal díszített asztal villogott a tűzfényben pompázva. Nagyon jól éreztem magam. Mikor az asztalhoz értünk egy nagy tál spagettit véltem felfedezni.
- Ez gyönyörű. –jelentettem ki ugyanazt amit az imént José rám mondott.

A kaja nagyon finom volt, és úgy gondolom, nem a legolcsóbb fehérbor járt hozzá. Gondolom José megbízott valakit a vacsi utáni pakolással mivel később mindent otthagyva sétálni mentünk. Végig jártuk a várost, fényképeztünk és az idő nagy részében ajkaink összeértek.
- Bárcsak örökké tartana ez az este. –mondtam csukott szemmel, José karjaiban egy padon ülve.
- Éjszaka van Elie. Hajnali kettő. –ölelt szorosan, karja szinte már görcsösen szorították derekamat.
- Nem akarlak elveszíteni. –folytattam kis idő múlva.
- Soha nem foglak elhagyni. Mindig veled leszek. –mondta rekedt, rezgő hangon a fiú. Éreztem ahogy ujjaimon egy könnycseppet, ami nem tőlem származott.
- José… Csak egy dolgot kérek. Csak egyet, rendben? –nyitottam ki a szemem, miközben ajkaim mosolyra rándultak. Teljesen összeszedtem magam. –Legyél boldog, nagyon boldog. Nyisd ki a szíved a többi lánynak. Másnak lettél szánva, és engem is másnak rendelt a sor. Ígérem, velem minden rendben lesz. –soroltam kívánságaimat tiszta szívemből.
- Megígérem. –kaptam a választ ami teljesen megnyugtatott. – De te is! Menjünk haza.

Túl hamar vissza értünk haza. Ez lesz az utolsó pár perc a szakításig…
- Megígérted. –mondtam José mélyen a szemébe nézve. Éreztem ahogy a könnyeim végig szánkáznak arcomon.
- Te is megígérted. –húzta végig kedvesen az úját bőrömön, letörölve pár vízcseppet. Bólintottam, majd közelebb hajolt és megcsókolt. Ajkai gyengéden érintették enyéimet, később viszont vadul csókolt mintha az élete múlna rajta, majd autó motorháztetőjére döntött.

Kínszenvedés volt mikor elváltak ajkaink, véget parancsolva utolsó csókunknak. Még utoljára rámosolyodtam a fiúra, mint a barátnője és bementem a házba. Érdekes, de nem sírtam. Az ablakhoz lopózva kikukucskáltam. José még mindig a házunk előtt állt, de már nem sokáig, megfordult és elment.

2013. november 20., szerda

8. Fejezet - Nem, de vágjunk bele!

Tessék, itt a kövi :) Remélem tetszik...

*Elie szemszöge*

/Egy héttel később/

Apát pár napja temettük. Természetesen semmi se a régi. Nem mondhatom azt, hogy kezdem feldolgozni, de lassan megszokom. Pszichológushoz járok és gyógyszereket szedek, sokat. Minden időmet José –val és a húgával töltöm. A srác, előbb haza jött mikor hallott az öngyilkossági kísérletemről. Azóta nálam alszik. Azt mondta amíg nem muszáj, nem hagy itt. Most kicsit úgy érzem kaptam egy új esélyt az élettől. Arra, hogy újra, szóval egyszer talán újra boldog tudjak lenni. Ami nem mostanában lesz az igaz, de erősebbnek érzem magam.

- Öt nap. –néztem a szőkeség csillogó kék szemében.
- Ezt most muszáj volt? – csattant fel szemrehányóan José, aki mindeddig egy barna fürtömmel babrált. Ezek szerint ő sem akar erre gondolni…
- Ne haragudj. –mondtam boci szemekkel. – Én nem fogom elviselni ha itt hagysz.
- Csak légy erős. Minden rendben lesz. –nyugtatgatott a fiú. Most először történt meg, hogy nem hiszek neki… - De tudod mit? Inkább menjünk el fagyit enni, a hotdogoshoz. –próbált jobb kedvre deríteni, nem sok sikerrel. Láttam a szemében, hogy fél. Ez a srác engem félt, nem akarja, hogy miatta megint valami hülyeséget csináljak.
- Menjünk. –adtam ki a parancsot egy apró sóhaj kíséretében.

- Így ni! –húzta végig mustártól sárga úját az arcomon.
- Hát te buta vagy. –mondtam haláli komoly hangon, mire mindketten elröhögtük magunkat. El se hiszem, hogy magam mellett tudhatok egy ilyen srácot. Ez a fiú képes mosolyt csalni az arcomra még akkor is mikor valóban depressziós vagyok. Még egy komoly öngyilkossági kísérlet után sem vet meg és meg tud nevettetni.
- Bajszika! – zökkentett ki gondolataimból a szőkeség.
- Nye. – grimaszoltam és letöröltem a bajuszt. –Ott! – mutattam egy padra. –Oda akarok menni! –nyilatkoztam teljes elhivatottsággal.


- Igen is hölgyem! – mondta meghökkenve de mosolyogva a fiú, és kissé meghajolva, udvariasságot tettetve kezet nyújtott nekem amit örömmel fogadtam el. Mint a bolondok, kezdtünk rohanni a pad felé kézenfogva.
Mintha repültem volna. Pár méterre a padtól José elkapott, felemelt és vadul megpörgetett. Szám mosolyra húzódott. Ha akartam volna se szomorkodhattam. Élveztem, hogy a karjaiban tart. Ebben a pillanatban az se számított, hogy ez nem sokáig lesz így.



 És… Ha csak egy kis időre, néhány percre is, de mérhetetlenül boldog voltam. Olyan öröm járta át a lelkem és a testem amit még nem sokszor éreztem. Bizonyára ez egy olyan felejthetetlen emlék marad amire az ember azt mondja: Ezért már érdemes volt élni. Csak egy apró gesztus, és megváltoztatja az életemet. Vagy ha nem is azt de a gondolataimat igencsak felkavarta.
- Szeretlek Elie – suttogta a fülembe egy édes hang, teljesen beleépülve a gondolat menetembe. Egy pillanatra kinyitottam a szemem, de mikor José ajkai érintették az enyémet, ismét elsötétült előttem a világ.
- Akkor ne hagyj itt! –szorítottam össze ajkaimat, szemembe néhány könny szökkent.
- Nem akarlak. –csuklott el a hangja. Láttam rajta, hogy innentől nem kéne ezt a témát felhoznom. –Ha tehetném… Szerinted itt hagynálak? –folytatta kissé hangosabban a kelleténél.
- Ne haragudj. –erőltettem ki magamból ezt a mondatot. Nehezemre esik erősnek látszani.
- Mi újság a suliban? –próbált témát váltani.
- Ne már suli! –sepertem félre rosszindulatú gondolataimat. Rájöttem, hogy nagyon kevés időm van hátra amit vele tölthetek.

- Holnap mi a terved? – kérdezte José.
- Holnap nincs suli, szóval… - varázsoltam egy kaján mosolyt arcomra.
- Ez itt… - nyúlt a zsebébe majd egy kulcsot húzott elő a. –Holnapra. –rázta meg a kulcsokat, amik csilingelve remegtek ujjai között.
- Egy szoba kulcs… - állapítottam meg, a kulcstartón díszelgő kilences szám alapján. Egy gondolat futott végig az agyamon. Majd még egy… Vajon jó döntés lenne? Megbánnám? Készen állok erre?

/Másnap/

- Indulhatunk?- Jött ki José a fürdőszobámból. Este hét óra lehetett.
- Menjünk. –indultam az ajtó felé. Anyu tegnap óta nincs itthon. Aisha nénivel mentek el „szórakozni”. Anyukám egyáltalán nincs jól. Ez viszont várható volt.
- Elie, biztos vagy benne? –ölelte át José a derekamat. –Jó döntés ez?
- Nem, de menjünk. –mosolyogtam gyönyörű világoskék szemében.

José rendesen rátaposott a gázra. Szinte repült a kocsi. Az az érzésem, hogy jócskán túlléptük a sebesség határt. Éreztem, hogy ő is izgul.
Fél óra alatt átértünk a szomszéd városba, ahol gimibe járok. A fekete autó megállt egy király kékre mázolt viszonylag nagy épület előtt. Miután José kinyitotta nekem az ajtót és kiléptem az autóból az épület eresze alatt a HOTEL feliratot olvastam. Vágjunk bele! Akaratlanul is mosolyogtam. Nem éreztem azt, hogy meg fogom bánni. Útközben nem igazán beszélgettünk Joséval, szóval át tudtam gondolni a dolgokat. Úgy érzem, nem teszek semmi rosszat. Egy tizennyolc éves szűz csajnak valószínűleg egy ilyen éjszaka lesz a legszebb élménye. Habár valószínűleg soha többé nem látom Josét, de úgy érzem így adhatok neki valamit ami örökre az övé marad.

- Szeretlek, és mindig szeretni foglak. –húzott közelebb magához a szőke fiú. Azt hiszem mindig is így képzeltem el ezt a napot. –Gyönyörű vagy. –jelentette ki miután megpörgetett.


Nem tudtam tovább várni. Vad csókolózás közben kerültek le rólunk a ruhadarabok. Nem voltam ideges. Teljesen átadtam magam az érzésnek és Josénak aki egy felejthetetlen, szenvedélyes, gyengédséggel telt éjszakát ajándékozott nekem.

/Másnap/

Reggel hat órakor ébredtem José karjaiban. Az ágy kifejezetten kényelmesnek bizonyult. Visszagondolva az éjszakára… Boldog voltam .Boldogabb mint valaha. Óvatosan átfordultam a másik oldalamra ahol a szőke fiú kék szemei még csukva voltak. Közelebb húzódtam, mire kissé megmoccant, de légzése továbbra is nyugodt, egyenletes volt.



És mi ronthassa el legjobban ezt az élményt? José megcsörrenő telefonja. Kissé bezavart a dolog de nem érintett rosszul.
A kék szemek kipattantak az izmos karok pedig határozottan nyúltak a rikácsoló telefon után ami Macklemore- can't hold us számát játszotta.
- Klartson –szólt a telefonba a mámoros hang. –Igen… Nem, ja… Mond most!... Értem, szia anya, mindjárt ott vagyok.
A fiú szeme könnyes lett. Több mint öt éve ismerem a srácot de nem sokszor láttam sírni.
- José, mi történt? –kérdeztem félve, remegő hangon.

2013. november 18., hétfő

7. Fejezet - Mégis mi történt?

Oké, mint ígértem, hoztam az új részt. Jó, jó nem olyan izgi, de hamarosan jönnek az újabb fordulatok.
Jó olvasás! Komikért, feliratkozókért nem haragszom ám :)


*Mrs. Benett szemszöge*

- Ugyan már, csak alszik. Hülye kölök. –röhögtem a húgom arcába, aki sík ideg volt és el akarta hitetni, hogy Elie öngyilkosság céljából két doboz altatót vett be.
- Nati! A lányod! –ordított. Nem láttam tisztán, minden homályos volt. Nem apróztam el az ivást.

Egy kórházi széken kezdtem magamhoz térni a fejem iszonyatosan fájt. Még kissé homályosan láttam. Mikor kezdett kitisztulni a kép körbenéztem, megbizonyosodva, hogy tényleg kórházban vagyok. A húgom fel-alá járt a folyosón. Nem értettem mi van.
Hirtelen kezdett valami derengeni.
- Aisha, mi történt? –kérdeztem mint egy őrült. Hiába, az alkohol hatása nem múlik el olyan könnyen.
- Az történt drága nővérkém, hogy Elie öngyilkos akart lenni. Te meg leittad magad rendesen. –mondta könnybe lábadt szemmel.
- Hogy mi van? –pattantam fel, elkapva Aisha vállát és erőteljesen megráztam. Mintha egy pillanat alatt kijózanodtam volna. – Hol van Elie? Látni akarom! –ordítottam torkom szakadtából.
- Hölgyem! Kérem, nyugodjon meg. –a lánya állapotát stabilizáltuk. –lépett ki egy ápoló valamelyik fehér ajtón. –Kimostuk a gyomrát. Most alszik, remélhetőleg nem szenvedett semmilyen maradandó károsodást. –mondta a kedves fiatalember, vállamra helyezve jobb kezét.
- Be akarok menni hozzá! –sziszegtem, felkészülve arra, hogy ha nem engednek be, botrányt csinálok.
- Mint mondtam még alszik, de tessék csak bemenni. – válaszolt minden nyugodtságát összeszedve az ápoló, ellépve az ajtóból, nekünk utat adva.



- Aisha… Kérlek, ne haragudj. –ültünk le az Elie mellé, aki csendesen szuszogott. A mellette álló gépek sorozata csipogva, csörögve hallatták hangjukat.
- Én nem haragszom, de fel tudod fogni, hogy a lányod meghalhatott volna? –sziszegte fogai közt. –Őt is el akarod veszíteni? –folytatta szemrehányóan.
Végre felfogtam, hogy mi történt. Elie valószínűleg valóban a halál szélén állt.
- Az nem történhet meg. –szorítottam össze ajkaimat és sírni kezdtem.
- Nati, össze kell szedned magad. Vigyáznod kell Elie –re. –ölelt át a húgom. Erre most nagyon szükségem volt. –Nézd, lehetséges, hogy máskor is megpróbálja. –mondta ki a fájó mondatot amire gondolni sem szerettem volna.
- Nem fogom. –hallottunk egy gyöngécske hangot. –Anyu, ne haragudj. –folytatta a hang, aminek hangforrása Elie volt.
- Hogy tehetted ezt velem? –hajoltam a lányomhoz és mindketten zokogni kezdtünk.
- Ne haragudj, nem akartam. –csuklott el a hangja.
- A szívbajt hoztad ránk! –szólal meg a húgom, jelezvén, hogy ő is itt van. Hiába, Aisha mindig is Aisha marad. Nem bírja a nyálas jeleneteket.
- Ais néni! –csillant fel az időközben felülő lány szeme.
- Nagyon hiányoztál Elie. –lépett közelebb az ágyhoz. –Mégis hogy gondoltad így fogadni rég nem látott nénikédet?
A lány szeme könnyes lett.
- Mikor lesz a temetés? Addigra hazaengednek, ugye? –mondta szívszaggató fájdalmas hangon, témát váltva.
- Még ma este hazajöhetsz. A temetés holnap délelőtt lesz. –válaszolt Aisha helyettem.

*Elie szemszöge*

Megtettem. Nem tudom miért de megtörtént.
A kórházban ébredtem. Eléggé melegem volt, és szédültem is. Nem szeretek kórházban lenni. Gépek csipogására és anyu hangjára nyitottam ki szemeimet. A szemközti falon lógó órára nézve megállapítottam, hogy délután öt óra van. Visszagondolva a történtekre nem igazán akartam beszélni róla. Még mindig meg akarok halni. Nem fogom magam túltenni a történteken.

- Anyu ide tudnád adni a telefonomat? –néztem az éjjeli szekrénynek kinéző fehérre mázolt vas dobozra aminek kerekei is voltak.
- Persze. –mondta, majd körülsétálva az ágyamat, a kezembe adta a készüléket.

Atya világ… Vagy húsz SMS és rengeteg nem fogadott. Természetesen José –tól.
- Anya, Ais néni, kimennétek egy kicsit kérlek? Szeretném felhívni Josét. – kértem boci szemekkel, viszont kicsit szégyelltem is magam.
- Persze, kicsim bólintott anyu, hosszú fekete pilláit rebegtetve.
Miután mindketten kimentek a szobából, maguk után becsukva az ajtót, tárcsáztam a már jól ismert számot.

- Hercegnőm! Te meg hol az égben voltál? Majdnem megőrültem. –hallottam a vonal másik végéről a fiú hangját akit mindennél jobban szeretek. Könnyeim ismét utat törve maguknak, végig folytak az arcomon.
- José, hiányzol. –nyögtem ki, mivel más nem jutott eszembe.
- Te jól vagy? –váltott témát a fiú. Hallottam, hogy elcsuklik a hangja. Annyira nehéz nélküle. Nem… Nem akarok belegondolni, hogy hamarosan minden kapcsolatot meg kell vele szakítanom.

2013. november 16., szombat

bemutató videóm :)

Sziasztok... Remélem nem haragszotok, de ma nem résszel jöttem. Végre elkészült a blogom bemutató videója! Remélem tetszik. Vélemény?


2013. november 15., péntek

6. Fejezet - Egy üveg Cepelin

*Mrs. Benett szemszöge*

Egész este telefonáltam. Rokonok, barátok, munkatársak. Egész este erről kellett beszélnem. Nagyon nehéz. Kimondhatatlanul fáj.

Aggódom Elie miatt. Tegnap alig tudták megnyugtatni a kórházban.

Könnyek szöktek a szemembe. Tudtam, hogy fel kell mennem megnézni, mi van a lányommal, de nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson. Nem tudtam magam összeszedni, csak sírtam. Soha nem gondoltam, hogy ez megtörténhet. Azt hiszem még nem esett le teljesen, hogy Harris elment.

A fekete, kör alakú asztalra hajtottam a fejem és sírni kezdtem. Aisha a húgom nemsokára itt lesz. Reggel szállt fel az első gépre. Szükségem van valakire. És azt hiszem Elie –nek is. Olyan valakire aki nem én vagyok


/Egy órával később/


Megszólalt a csengő egy kedves dallamot játszva. Megindultam az bejárati ajtó felé. Gyengének éreztem magamat.

- Drágám! – találtam magam húgom karjaiban. Nem tudtam rámosolyogni a testvéremre. Pedig szegény messziről sietett hozzám. Túlságosan szomorú voltam, a bánatom és a félelmem teljesen felemésztett.

Megfogtam barna bőröndjét és becipeltem az előszobába.

- Később felvisszük. Azt hiszem Elie alszik, nem akarom felébreszteni ha nem gond. Jól utaztál?

- Rendben. –indult az ebédlő felé. – Ne beszéljünk rólam, kérlek. Velem minden rendben. –ültünk le egy-egy székre. –Te jól vagy? – kérdezte bizonytalanul. –Ne haragudj, hülye kérdés, hogy lehetnél már jól? –válaszolt magának.

- Elie hogy viseli? –tért át a hasonló témára.

- Teljesen kikészült. –mondtam. Éreztem ahogy könnyeim ismét utat törnek maguknak. –Persze ez várható volt.

- Értem. –kelt fel a székéről és a hátam mögé lopózott. –Minden rendben lesz Natalie. –ölelt át hátulról a fülembe suttogva.

- Semmi sem lesz rendben Aisha! Semmi se lesz a régi! – emeltem fel a hangomat és zokogni kezdtem.

A húgom szerencsére vette az adást és nem akadt ki. Megértette, hogy nem én mondom amit mondok.

- Csinálok magamnak egy kávét. Te kérsz? –indult a konyha felé.

- Nem, köszönöm. –vágtam rá, meggondolatlanul, homlokomat ismét a fekete asztal széléhez nyomva. –Aisha! Egy teát kérnék szépen! – kiabáltam neki, fejemet felemelve. Egy „Rendben” választ hallván ismét a gondolatimba merültem.

- Öööm.. Azt azért megmondanád, hogy hol a tea? A kávét megtaláltam. –tért vissza hozzám ismét a húgom.

- Első szekrény, felső polc. Ha ott nincs akkor meg a legalsó fiókban. –adtam meg az automatikus választ.

Reméltem, hogy meg fogja találni, még jobban, hogy nem fog azzal zaklatni, hogy milyen ízűt kérek. Vártam ugyan, hogy Aisha velem lehessen, de most, hogy itt van, semmi kedvem társalogni.

- A tea az alsó fiókban volt, de mindegy. –vágta fejemhez, rosszindulat nélkül. –Zöld tea… Úgy hallottam megnyugtat. –tette hozzá vállat vonva.

Felemeltem a fejem, majd az egész felsőtestemet. Megmarkoltam a forró teával teli csészét. A porcelán teljesen átvette a zöldes folyadék melegségét, de szisszenés nélkül tűrtem, sőt erőteljesen bele is kortyoltam egy nagyot. Nem éreztem a fájdalmat.

- Egy üveg Jäger esne most jól. –mondtam miután kiittam a csészémből az utolsó csepp teát is.
- Nem rossz ötlet. –vont vállat Aisha aki még előttem kivégezte kávéját.
Feltápászkodtam ülőhelyzetemből és a sötétbarna italos szekrényhez lépkedtem.
Kinyitása után rádöbbentem, hogy nem sok alkohol van itthon. Némi házi pálinka és vörösbor mellett megbújt egy kisebb üveg Cepelin és egy üveg Jäger, ami mint kiderült, üres. Megragadtam a Cepelin feliratú literes üveget és vissza siettem Aisha –hoz aki időközben két üvegpoharat nyúlt le a konyha szekrényéből.
- Egészségedre. –húztuk le egyszerre az első túrát. Innentől a húgom nem ivott. Én viszont folytattam. Folytattam addig, míg kissé becsíptem. Álmomban sem számítottam arra ami ezután következett.
Iszonyatosan szédültem. Ismét a konyha felé kezdtem dülöngélni, hogy valami fájdalom csillapító vagy ahhoz hasonló után nézzek. Már majdnem bevettem a tablettát, mikor Aisha megragadta a kezemet, nem hagyva, hogy megtegyem.
- Megőrültél? Meg akarsz halni? –üvöltött rám.
- Őszintén? Igen. –vigyorogtam az alkohol hatására.
- Felmegyek, megnézem Eliet. Régen láttam. –higgadt le a felindulása után. Hallottam ahogy felbaktat a lépcsőn, de nem nagyon izgatott. Ebben a helyzetben nem akartam senkit sem látni. Örültem, hogy magamra hagyott.

- Natalie! –zavart meg a borzalmas ordítás odafentről.

2013. november 14., csütörtök

Helló...

Mivel elég sokaknak nem tetszik a történet, és már hétszer cseréltem fejlécet, hátteret... Egy időre szünetel esetleg végleg bezár a blogom.

2013. november 13., szerda

5. Fejezet - Meg kell tenned Elie! Tedd meg!

El sem hiszitek mennyire örülök... Nem lett meg a két megjegyzés itt, de facebookon hármat is kaptam. Sőt van egy feliratkozóm is, amit álmomban nem gondoltam volna... Nagyon köszönöm, tényleg jól esett.
Igyekszem izgalmas részeket hozni. Jó olvasást!

*José szemszöge*

- Minden rendben lesz. –húztam közelebb magamhoz Eliet. Sűrűn kapkodta a levegőt és keservesen sírt. A mentők hamar kiértek és beszállították az eszméletlen Benett bácsit.
- Mi lesz ha… Ha… - nézett a szemembe, bánatos arccal.
- Erre ne is gondolj. – öleltem szorosabban. Én is féltem ahogy ő is, a legrosszabbtól tartottam.



- Drágám! Mi történt? Siettem ahogy csak tudtam. Hol van apád? – rohant be a fehér kórházi bejáraton egy szőke, csinos nő, édes parfümtől illatozva.
- Nem tudjuk mi van vele. – válaszoltam a barátnőm helyett, mivel ő nem volt beszélő állapotban.
- De mégis mi történt? – Jelentek meg a könnycseppek a szőke nő szemében.
- Benett bácsi, rám támadt, mivel azt hitte bántottam Elie –t. Aztán rosszul lett. – meséltem a történteket, mire a mellettem ülő lány hangosan felzokogott.
Ebben a percben kilépett egy fáradt, izzadt orvosnak kinéző férfi.
- Doktor úr! Mi történt? – lépett elé Benett néni.
- Mrs. Benett? –kérdezte a doki, mire Elie anyukája bólintott. – Mindent megtettünk. Sajnálom. – mondta rezzenéstelen arccal az eddig csak filmekben hallott szavakat.
- Nem! Ez nem lehet! Lehetetlen! Apu! – ordítozott a barátnőm. –Apu! Ezt nem teheted velem! – kezdett rohanni az ajtóhoz, ahonnan az imént a fehér köpenyes ember jött ki.
- Oda nem mehet be kisasszony! – próbálta elállni az útját testével az orvos, sikertelenül.
- Apu! Apuci!- ordítozott tovább, mikor meglátta a fehér lepedő féleséggel letakart holttestet.
- Kisasszony, nyugodjon meg!- kapta el egy ápolónő a karját, mielőtt kitakarhatta volna halott apját.
Elie még ordított egy sort, mikor lábai ma már másodszorra adták meg magukat és a lány zokogva földre rogyott.



*Elie szemszöge*

Mosolyogva ébredtem, puha, rózsaszín ágyamban. A résnyire nyitott ablakon beáramló fényből arra következtettem, hogy reggel van. Micsoda rémálom. Azt álmodtam, hogy José elköltözik. Aztán apukám… Szóval, szóval apukám meghalt. Mekkora hülyeség.
Kimásztam az ágyból, mire valami nagyon furcsa dologra lettem figyelmes.  Abban a ruhában voltam amiben „álmodtam” magamat. Szörnyű gondolatok csaptak össze a fejemben, nagy vihart kavarva odabenn.
Elgyengültem.  Az éjjeli szekrényemre pillantottam. Megláttam rajta valamit ami nem oda való. Egy papír cetlit. Lassú léptekkel haladtam a rózsaszín terítővel letakart szekrényke felé, amin egy lámpa és a telefonom volt elhelyezte.
Felemeltem a levelet és olvasni kezdtem:

Szerelmem!

El sem tudod képzelni mennyire fáj, hogy nem lehetek  veled. Elie! Kérlek légy erős! Minden rendben lesz. Megígérem. Nem tudom elképzelni mekkora fájdalmat érezhetsz most. Hidd el, nem akartalak itt hagyni egyedül. Hívj ha kelle, meg ha nem akkor is. Én is írok majd.
Egy hét múlva jövök. Tarts ki! Vigyázz anyukádra.
A családom is őszinte részvétét nyilvánítsa.
 Millió puszi: José


Összetört bennem valami. Soha nem gondoltam volna, hogy egy napon veszítem el Josét és az apámat. Visszabújtam a takaróm alá, ruhástól és tágra nyílt szemekkel néztem a semmiben. Nem tudtam sírni. Nem akartam semmit csak meg halni. Hirtelen megszűntek az érzéseim. Egyszer csak valami belehasított a fejembe és a testemet mintha átdöfte volna egy tőr. Akkorát üvöltöttem, hogy beleremegtem.
Testem rezegni kezdett. Minden porcikám görcsösen rángatózott.
Nem tudom meddig voltam ilyen állapotban. Az időérzékem romokban állt.
Mikor úgy éreztem, összeszedtem magam, felültem az ágyra és az éjjeli szekrényemből előkotortam egy dobozka fájdalom csillapítót.
Félni kezdtem. Egyenesen rettegtem. Leginkább magamtól. Ajkamat összeszorítottam, gyomrom görcsbe rándult.
Megszorítottam a zöld dobozkát amiben a tabletták voltak. A karton összegyűrődött, a tablettákat körülölelő műanyag lapocska pedig csörgő hangot adott ki. Nem voltam teljesen ura a gondolataimnak. Karjaim maguktól cselekedtek.
 Öngyilkosság! Öngyilkosság! Öngyilkosság! – zakatolt a fejemben egy hang. –Meg kell tenned Elie! Jobb lesz, hidd el! Tedd meg!


2013. november 10., vasárnap

4. Fejezet - Megöllek te szemét!

Utolsó elkeseredett próbálkozásom ez a fejezet. Remélem valakinek elnyeri a tetszését. Jó olvasást!

*José szemszöge*
- Szóval most már végleges? – szorult görcsbe a gyomrom.
- Tudom, hogy nehéz. –tette vállamra a kezét anyu. – Egyébként összecsomagoltál?  - tette fel a kérdést, amire hatalmas fájdalmat éreztem.

Szóval most már biztos… Nem egész két hét múlva költözünk. Költözünk a világ másik felére. Sőt! Holnap indulunk megnézni a helyet és elrendezni néhány dolgot. Valószínűleg abban a kosztanyában nem tudom folytatni az egyetemet a mostani szakon. Délelőtt megyünk. Itt kell hagynom Eliet. Most csak egy hétre. De kis idő múlva örökre. Ma el kell neki mondanom. Mindenképpen.
Bementem a szobámba, kissé magamra csapva barna ajtómat. Rádőltem a fekete, fehér csillagos ágyneművel letakart egy személyes ágyamra és a plafon alatt húzódó kék csíkot bámulva mélyedtem gondolataimba.
Minden lehetséges variációt végiggondolva, miként reagálhat a barátnőm, felvettem egy fehér pólót és egy sötétkék szűk farmert. Kiabáltam anyunak, hogy elmentem majd felhúztam a tornacipőmet és elindultam a másik utcában lakó Elie-hez.
- Nyitom! –hallottam a lány hangját és a lépcsők zuhogását miután mutatóujjamat a csengőre tapasztottam.
- Szia! – néztem gyönyörű barna szemébe, mikor átlépte a fehér küszöböt.
- Szia… - válaszolt és megölelt. – Öhmm.. Gyere csak be. –lépett félre helyet adva nekem. Levetettem fekete Nike márkájú tornacipőmet és felhelyeztem a polcra, Elie cipője mellé.
Felmentünk a szobájába, melyhez vezető útvonalat már csukott szemmel is megtudtam volna tenni.
Leültem az ágyára, ölembe rántva őt.
- Elie… Holnap elutazom. – mondtam remegő hangon
- Rendben, meddig maradsz? – ráncolta homlokát és felállva jelezte nem tetszését.
- Körülbelül egy hétig. – válaszoltam az imént feltett kérdésre. –Elie, valamit el kell mondanom. –néztem a rózsaszín puha szőnyegre, mialatt próbáltam kitérni a lány tekintete elől. A homlokán megjelent ráncok egyre mélyültek, a szemében pedig megcsillant egy könnycsepp. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy mindent tud. Talán Lore mondott valamit?
Megráztam a fejemet és belekezdtem:
- Elie…- próbáltam még kicsit időt húzni.
- Szóval ki az? –sziszegte fogai közt. Hangjában haraggal. – Ki az José?
Megállt körülöttem az idő. Soha nem lettem volna képes megcsalni a lányt akit az életemnél is jobban szeretek.
- Elie, szombaton elköltözöm. Elmegyek. Nagyon messze. Detroidba. Elköltözöm Elie! – emeltem fel a hangomat, a lányt barna szemeibe nézve, homályos könnyfátylamon keresztül.
Elie nem mozdult. Szemei nagyra nyíltak és csillogtak. Teljesen leblokkolva térdei megrogytak.
- Elie! –indultam felé, miközben igyekeztem összeszedni magam.
- Menj el innen José! Kérlek. – motyogta ajkai mozgása nélkül. – Kérlek menj el! – ismételte a szavakat.
- Lehunytam a szememet és szőke hajamba túrtam. Nagyon melegem volt és teljesen leizzadtam. Mikor éreztem, hogy nem tudok mit tenni, megindultam a világos barna ajtó felé. Hátam mögött hallottam ahogy a lány lábai megadják magukat és földre kényszerítenek egy törékeny testet.



A barna ajtó hirtelen kicsapódott és a barátnőm dühtől elvakult tűzvörös arcú apja ugrotta át a küszöböt.
- Te szemét! Mit képzelsz, ki vagy te? Mit tettél? – Rángatta meg a pólómat és a falnak szorított.
- Hé! Benett bá! – szuszogtam, mivel az idegbajos ember már a nyakamat szorongatta.
- Megöllek te állat! – ordibálta a gyönyörű jelzőket.
Azt hittem ez az őrült tényleg meg fog fojtani. Már lepergett előttem az egész életem, mire Elie végre beleavatkozott.
- Apa, hagyd! – vetette magát dühöngő apjára. – Apa! Hagyd már abba! – ordibálta, sikertelenül.

Már alig éltem, mikor a szorítás megszűnt és levegőért kapkodva támasztottam egyik karomat  a világos rózsaszín falnak.
- Apu, nyugodj meg! Mi van? Mi van veled? – hallottam Elie kétségbeesett hangját, mikor már jutott némi levegő a szervezetembe. A lány a földön fetrengő apját rázta kétségbeesetten. Mikor végre észbe kaptam, elrántottam a vörös, kisírt szemű barátnőmet apja mellől és a zsebembe kutattam a telefonom után.
- Hagyd békén! Csak rosszabb lesz. – kiabáltam barna szemeibe, mialatt a mentőket tárcsáztam.
- Abbey Road 26. –hadartam a telefonba.
- Mi történt? – hallottam a női hangot a vonal másik feléről.
- Siessenek kérem, rosszul lett... Azt hiszem elájult. – néztem a még mindig földön fekvő támadómra, aki közben elvesztette az eszméletét. A telefonomat visszadugtam  a zsebembe és magamhoz szorítottam a zokogó lányt.

2013. november 8., péntek

3. Fejezet - José vagy nem José

Nem tudom hányan olvassátok... Jó lenne ha visszajeleznétek. Jó olvasást!

*Elie szemszöge*

Reggel korán kezdett csörögni a telefonomon tegnap este beállított ébresztő.
Álmosan bújtam  ki puha, rózsaszín szívecskékkel gazdagon díszített pokrócom alól majd megdörgöltem a szememet. Rossz döntés volt… Már csak a hozzáérés is fájdalmat okozott. Visszagondolva az estére nem sokat aludhattam. Kezemet óvatosan a párnámra csúsztattam. Rózsaszín párnahuzata hideg és nedves volt. Tegnap ezek szerint bőségesen megöntöztem könnyeimmel. Mivel este elmorzsoltam az összes könnyemet, és könny csatornáimat sem akartam tovább zaklatni, csak lehajtott fejjel keltem fel ülő helyzetemből és a fürdőszoba felé imbolyogtam. A tükörbe nézve, megráztam dús haj koronámat. Egy kisírt, vörös szemű, hófehér arcú, sápadt és halálos betegnek látszó barna kócos lány tekintett vissza rám. Egy kóbor tincsemet a fülem mögé simítottam, mire arra lettem figyelmes, hogy valószínűleg a hajam is kapott a tegnap esti könny áradatból.
Kissé lehajtva fejemet mélyedtem a gondolataimba. Majd elővettem egy kör fésűt a tükrös szekrényből.
Egy lépést tette hátrafelé, hogy legyen elég helyem a hajas művelethez, majd vad háborút vívva barna szénaboglyámmal végre sikerült valamennyire helyre állítani a frizurámat.
A fésülködés után előkotortam némi sötétebb sminket egy pink kis táskából amit szintén a tükör szekrényben tartottam.

Miután sikerült elvégeznem a reggeli teendőket, a ruhás szekrényem felé indultam, közben próbáltam összerakni a fejemben egy ruha kombinációt. A sötétbarna szekrénykéhez érve, körmömet végig húztam a radiátor tetején, ami csilingelő hanggal kívánt nekem jó reggelt.

Suliba természetesen nem igazán szoktam kicsípni magam, ma reggel is csak egy egyszerű nadrágot vettem fel pulcsival és tornacipővel.



Még épp elég időm jutott beledobni a tolltartómat  kék hátitáskámba és loholtam le a konyhába.
A szobám az emeleten van, az ebédlő felett. Rohanásomra a lépcsőfokok fájdalmas csikorgással üdvözöltek, mintha csak azt kérnék, hogy lassabban!
- Szia kicsim! Elkéstél. – mosolygott anyu, egy alufóliába csomagolt szendviccsel a kezében. Nem tudom, hogy sonkás vagy kolbászos de majd kiderül.
- Igen tudom. Szia, szeretlek. – nyomtam egy gyors puszit az arcára majd folyattam az imént megkezdett rohanásomat.
- Hé! Hideg van odakinn!  - rántott vissza anyu, mire észrevettem, hogy a másik kezében egy fekete, fehér kockás szövet kabátot tart.
- Köszi. – intéztem felé egy hálás mosolyt és kiléptem a fehér ajtón.
Épp, hogy el tudtam érni a buszt.


Hazafelé, sétálva ismét előtörtek belőlem az érzések. A gondolatok, hogy nemsokára újra látom Josét és, hogy valószínűleg megcsal engem. Az idő múlásával egyre inkább biztos vagyok benne. Egy lapos kavicsot rugdosva haladtam, mint egy részeges. Egy óvatlan pillanatban szememből előpattant egy sós vízcsepp. Félrehúzott szájjal töröltem le a hívatlan vendéget nem engedve, hogy végig folyjék az arcomon, nedves nyomot hagyva.

A fehér, kopott piros tetős ház elé érve, majdnem tovább mentem. Teljesen el voltam foglalva az agyamban kavargó gondjaimmal. Megfogtam a kilincset és beléptem a fehér ajtón. Egy lábon ugrálva a barna, lakkos parkettán próbáltam levetni a cipőmet és  a kabátomat egyszerre. Végül sikerült. Cipőmet a fekete cipő polcnak titulált ajtó nélküli szekrény felső polcára helyeztem és elindultam a narancssárgára meszelt nappaliba.
- Apuci! – csillant fel a szemem aput megpillantva a barna szőrmével leterített kanapén ülve. Már egy hete nem láttam. A munkája miatt sokat utazik és kevés időt tölthetek vele. Még múlt héten ment el egy üzleti útra, azt hiszem Berlinbe. Egy agyon fejlesztgetett autó alkatrészek gyártásával foglalkozó gyárnál dolgozik.
- Rózsika! – pillantott ki újságja mögül, mikor meghallotta a hangom. A „ Rózsika” becenevet rózsaszín függőségem miatt kaptam még nagyon régen. Nem azért mert olyan menthetetlenül imádom ezt a színt,  csak szerintem jól néz ki. Így mikor a szobám meszeléséről folytak a tárgyalások nem volt kérdés a szín.
- Hiányoztál. – öleltem meg enyhén őszülő apukámat.
- Maga is nagyon hiányzott. Egész úton hazafelé azon gondolkodám, miként fogom szólítani a rég nem látott leányt! - próbált mosolyt csalni az arcomra, nagy sikerrel.
- Rózsika! – vágtam rá, kissé ellaposítva a poént.
- Apu, José mindjárt itt van, most fel kell mennem. Rendbe szedem magam. – mondtam lehajtott fejjel, a reggel még panaszkodó lépcsők felé indulva, mivel Joséra gondolva, ismét megindultak könnycsatornáim, melyeket gondosan tápláltak szomorúsággal a gondolataim.
- Elie! Valami baj van? – hallottam a hátam mögül az aggodalommal telt apai hangot.
- Azt hiszem Josénak van valakije. –bukott ki belőlem a már tegnap óta nyomasztó mondta.

2013. november 5., kedd

2. Fejezet - Valami nincs rendben

Meghoztam a második fejezetet, ha érdekel valakit. Jó olvasás :)



*José szemszöge*

- Beszélnünk kell. –nyögtem ki végre, amit már tegnap óta meg akartam beszélni a lánnyal, de a szívem szakad meg ha erre a témára gondolok.
- Mond!- mosolygott Elie, de láttam barna szemeiben, hogy előre fél a mondanivalómtól. Teljesen megnémultam. Nem tudtam elmondani neki. Lesütött szemekkel bámultam a pokrócomat, nem tudtam tovább a lány szemébe nézni. Nem voltam képes a szemébe mondani.
- Valami baj van?- hajtotta barna fejét az ölembe, hogy rá tudjak nézni. Gesztenye barna szemei csillogtak, vagy inkább ragyogtak a résnyire nyitott ablakon beszűrődő fénysugaraktól. –José, mi a gond?- Tűnt el a mosoly arcától és jelentek meg a helyén az aggodalmas ráncok. – José? Mi a gond?- zökkentett ki ismét az álom világomból.
- Semmi, kicsim. – Mondtam végül és nagyot szusszantam. Gyáva vagyok. Egyszerűen nem tudom elmondani neki.
- José, nem csináld már! – emelte fel a hangját és idegesen túrt hullámos barna hajába. Arcán még mindig ott éktelenkedtek az aggodalmas ráncok.
- Semmi. – Válaszoltam vigyorogva, ismét visszahozva az előző vidám Josét, félresöpörve a gondjaimat. Bármennyire is nem szeretném, muszáj lesz elmondanom a történteket. – Tudod mit akartam mondani? – Varázsoltam csibész mosoly az arcomra.  –Tudod mit? Tudod?- közelítettem Elie -hez akinek időközben eltűnt az aggodalom arcáról és ő is vigyorgott, jelezvén, hogy tudja mit akartam.
- Menjünk valahová! – hajoltam el tőle egy csók után.
- Szörnyű vagy! – rebegtette fekete szempillát a mellettem fekvő, vagyis alkarjára támaszkodó barna hajú lány.
Elie fegyver szünetet kérve bement a fürdőszobába, sminket igazítani, míg én ismét a telefonommal kezdtem babrálni.
Miután kijött a kékre meszelt fürdőszobából, aminek ajtaja az íróasztal mellett helyezkedett el, komótosan elindultunk. Ő felvette a balett cipőjét, én pedig a cipőhúzót kezdtem keresni. Mikor megtaláltam,  segítségével belebújtam az agyon kopott tornacipőmbe, mire Elie elmosolyodott.
Szóltam anyunak, hogy elmegyünk, majd kiléptünk ugyan az ajtón, de egyenlőre nem tudtam, hogy hová indulunk. Reméltem, hogy a barátnőm nem fogja megkérdezni, de mégis megtette…
- Nem tudom. – vallottam be végül, mire mindketten elmosolyodtunk, egy apró szájra puszit váltva.
- Mi lenne… Mi lenne, ha csak úgy céltalanul sétálgatnánk? – hangsúlyoztam költőt játszva, mire Elie elnevette magát.
 - Rendben.  –helyeselte egy apró biccentéssel.
Valljuk be, volt egy kis hátsó szándék is ebben a „céltalanul sétálgatós” dologban. Nem voltam valami kreatív, szóval reméltem, hátha akad alkalom az út során, mikor elmondhatom a titkomat.

- Most pedig fagyit fogunk enni hölgyem! –próbáltam előhozni a leghivatalosabb hangomat egy hot dogos kocsira mutatva.
- Ezt te sem gondoltad komolyan!  - nevette el magát a mellettem álló lány.
- Hoppá, akkor hot dogot fogunk enni. – vontam meg a vállam pár másodperc bambulás után, miután feleszméltem, hogy miről van szó. Még mielőtt áthaladtunk volna az úttesten jutott pár másodperc egy apró csókra, mire a jelzőlámpa zöldre váltott.

- Tiszta maszat lettél! –vigyorogtam a lányra.
- Azon segíthetnél…  - mosolygott közelebb húzódva hozzám, mire én nem tétlenkedve nyaltam le az arcáról a ketchup foltot.
- Fúj!  – törölte végig nyálas arcát.



Két órát sétálgattunk, folyton vihogva és be nem állt a szánk. Körülbelül este hat óra lehetett mikor Elie – ék kapujába értünk. Az ég már kezdett vörös árnyalatokban pompázni a lemenő nap sugaraitól.
- Holnap mikor jössz haza a suliból? –érdeklődtem, kissé bűntudatot érezve a titkolózás miatt. Csodálkoztam, hogy a barátnőm semmit nem vett észre. Vagy előfordulhat, hogy mégis, csak nem szól róla.
- Három felé. Lenne kedved átjönni? –kérdezte tündéri hangon, boci szemekkel.
- Persze.  Négy körül jövök.  –hadartam el a válasznak szánt mondatod, majd búcsúzás ként a lány gyönyörűen, csillogó barna szemeibe néztem és megcsókoltam.



*Elie szemszöge *

A hosszú séta után rendesen kifáradtam. Igyekeztem minél hamarabb megenni a vacsorának szánt sonkás szendvicsemet és lepihentetni fáradt végtagjaimat.
José, ma egész nap furcsán viselkedett. Egyszerűen nem volt önmaga…
Holnap muszáj lesz rákérdeznem. Ez nem mehet így tovább. Leginkább attól félek, hogy egy másik lány van a dologban. Ha tényleg ez a helyzet abba én bele halok.
Meglátjuk mit hoz a holnap…- gondolkodtam elmorzsolva pár könnycseppet.